Saját alkotásaim
A mély sötétséggel hadakozni a Napnak is nehéz,
hiszen a sötétség hatalmas és igen kitartó,
a fény ragyogása pedig nem túl merész.
A mély sötétséggel hadakozni kemény próbatétel,
mivel az igen félelmetes és van utánpótlása is,
ezért a fénynek küzdeni kell, a teljes erejével.
Az értelem fáklyája csak pislákol a sötétben,
az egykor ragyogó lángja lassan kialszik,
s nyoma sem marad az idő ködében.
Az értelem fáklyája régen világította az utat,
az utat, mely egy jobb világ felé vezetett,
azonban most nehezen talál kiutat.
Mindenki ragyogása meg fog szűnni egyszer,
ez történhet éjszaka, vagy történhet reggel,
ám mindenképp megcsörren a vekker.
A vekker, amely jelzi, hogy itt van az út vége,
már nem kell tovább szenvedni, küzdeni,
és megpihenhet a fáradt lélek végre.
Megpihenhet és az örökkévaló útjára léphet,
az útra, amely végig követi az élet folyóját,
oda, hol a szívekben majd örökké élhet.
Mindenki ragyogása végül egyesül a fénnyel,
és együtt járják a táncot a csillagok között,
megbékélve az összes emberi lénnyel.
A béke az az út, mely nem a pusztulásba visz,
s amely képes lehet megvédeni az életet,
akkor is, ha mindenki másban hisz.
Béke nélkül a remény egy elveszett gyermek,
egy gyermek, mely megpróbál előrejutni,
ám vannak előtte csapdák, vermek.
Béke nélkül a gonosz csak dőzsöl és vígan él,
s egyfolytában tömi a feneketlen zsebeit,
hiszen nincs semmi sem, amitől fél.
Hitvány hordája kiszolgálja és fejet hajt neki,
áldozatul felkínálják számára a mindent,
s ebben a gonosz mindig örömét leli.
A béke az az út, amelynek a végén vár a fény,
a fény, amely beragyogja a lelket, a szívet,
és amiről ábrándozik sok emberi lény.
Sokszor arról álmodunk, amit el nem érünk,
amire annyira vágyakozunk, ám hiába,
és ami elkísér minket, amíg élünk.
Sokszor arról álmodunk, amit a lelkünk rejt,
ami bearanyozhatná minden percünket,
akkor is, ha az utunk már lefelé lejt.
Sokszor arról álmodunk, mi a szívünkben él,
ami elhozhatná a fényt és a boldogságot,
s amit nem fújhatna el a reggeli szél.
A tudás fényét megtalálja az, ki folyton keresi,
aki rááldozza az idejét, a szívét, s a lelkét,
és kit az elszántsága az egekig emeli.
Aki felteszi az életét is, hogy tisztán láthasson,
kinek minden szava és tette maga a való,
és ki azért él, hogy jobbá válhasson.
Aki ember tud maradni bármi is legyen az ára,
kinek fontos a nappal, de fontos az éjjel is,
s akinek a becsület soha nem drága.
Kinek a szegény nem alávalóbb, mint a gazdag,
kiben van könyörület, van segítőszándék,
és kiben az érzések nyomot hagynak.
Akinek van lelke, mit nem vehet meg az ördög,
és egyébként sem eladható, semmi pénzen,
körötte a sok hazug hiába is szörcsög.
A tudás fényét megtalálja az, aki arra érdemes,
akiben a csend fénye olyan tisztán ragyog,
s akinek a világ sorsa igazán lényeges.
Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,
mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,
végre sikerülhet igaz békére lelnünk.
Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,
a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,
a negatív és a pozitív érzelmeinktől.
Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,
elhagynak minket az álmaink, vágyaink,
és végleg leteszi a lantot a sorsunk.
Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,
felszabadultan indulunk a végtelen felé,
és az örök fény mindenért kárpótol.
A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,
ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,
s bizonytalan, mi a helyzetük.
Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,
a csodás álmok, elképzelések, óhajok,
ezek mind a reményre várnak.
Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,
a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,
és még sok másféle érzelem.
Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,
az emlékeink is ott alszanak csendben,
s ott derül ki, mivé is lettünk.
A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,
s velünk indulnak majd a végtelen felé,
ahol átadják magukat a fénynek.
A sötétségben nehéz ragyogni, túlságosan is,
a parányi fény mégis küzd és remél,
s hiszi, a kitartása előre visz.
Hiszi, hogy egyszer nagyobb és erősebb lesz,
s ahogy növekszik, szerteárad majd,
az igyekezetből tanúságot tesz.
A sötétségben nehéz ragyogni, ez tudvalevő,
az akarat azonban csodákra is képes,
s végül a fény lesz majd a nyerő.
Mikor ébred végre a fény és tépi le a láncát,
amit már olyan rég reá rakott a sötétség,
mely azóta is járja tébolyult táncát?
Mikor ébred végre a fény, meddig tűr még,
s meddig hagyja, hogy a gonosz eltiporja,
nem kellett volna már visszaütnie rég?
Mikor ébred végre a fény és mégis mire vár,
talán a csodára, hogy a sötétség feladja,
s önként visszaadja azt, ami neki jár?
