Saját alkotásaim
A hideg hó alatt ott lapul az új élet csírája,
és várja a tavaszt, a szebb időkre pihen,
még nincs koszorú a remény sírjára.
A hideg hó alatt ott lapul jóság, a szeretet,
ott alszanak a vágyak és a szép álmok is,
s ott pihenik ki a fájdalmas sebeket.
A világ két arca bizony a szavakban is látható,
mindabban a mocsokban és a fertőben,
amelyektől jó soha nem várható.
Elit, elnyomás, zsarnokság, önkény, hatalom,
háború, félelemkeltés és elhallgattatás,
s élet, a másoktól elvett vagyonon.
A másik oldalon áll a szeretet, a hűség, jóság,
az elismerés, a tisztelet, a megbecsülés,
és a becsület, az ember nem jószág.
Egyik oldalon ott a sötétség ereje és a gonosz,
a másikon a fény harcol, meg a remény,
s mindez örökre kettősséget okoz.
A világ két arca egy időben játssza a szerepét,
az egyik arca a gyűlölettől torz és sápadt,
a másik megosztja a szívek melegét.
A régmúlt emléke most is fennen ragyog,
és szép perceket idéz fel a lelkünkben,
főleg látva, most milyenek a napok.
A régmúlt emléke soha nem válik köddé,
és nem sebez meg úgy, mint ez a világ,
csak sajnos nem élhetjük át többé.
Mélységes sötétség van sok koponyán belül,
ahol csupán a harag és a gyűlölet tombol,
oda az értelem fénye soha be nem kerül.
Mélységes sötétség van szerte eme világban,
a téboly és az őrület hatalma növekvőben,
ez meg is mutatkozik a dühödt vitákban.
Egymás ellen fordítva nehéz békére lelni,
mivel a megosztottság csakis pusztít,
és emiatt sok mérget kell nyelni.
Egymás ellen fordítva nem lesz esélyünk,
prédaként menekülünk a vadászaton,
és erről háborogva hiába beszélünk.
Egymás ellen fordítva elhal a reményünk,
és elpusztul mindaz a jó, amit védtünk,
a hóhérok kegye nem lesz mivélünk.
Egymás ellen fordítva eme világnak vége,
és semmi nem fog maradni az életből,
ha nem térünk igen gyorsan észre.
Mindent meg lehet unni és minden véges,
semmi nem maradhat ugyanolyan soha,
az élet legnagyobb része nem fényes.
Meg lehet unni a mindennapi hazugságot,
a megtévesztést és a szemfényvesztést,
meg az eltitkolt, letagadott valóságot.
Meg lehet unni a sok rosszat és az árulást,
a kihasználást, az örök kizsákmányolást,
s a folyamatos ígérgetést, ámítást.
Meg lehet unni a betegségeket, a veszélyt,
a csalódást, a kudarcot, a megbántást,
és mindenféle értelmetlen szeszélyt.
Meg lehet unni a lenézést, s a megalázást,
a semmibevételt, a lelkek megtiprását,
és az igen sértő, bántó meggyalázást.
Meg lehet unni a problémákat, a bajokat,
a letagadást, a becsmérlést, a kínokat,
no meg a gyűlölettel telített napokat.
Meg lehet unni a reménytelen szerelmet,
a kínkeserves vívódást, a bizonytalant,
és a gonosz által felkínált kegyelmet.
Mindent meg lehet unni, akármit, bármit,
az eltiportságot és a reménytelenséget,
jó lenne kapni a jóból egy zsáknyit!
Sokan vágynak szeretetre, valamiféle jóra,
ölelésre, emberségre, élhetőbb életre,
és néhanap, néhány kedves szóra.
Vágynak a boldogságra, meghitt percekre,
a lelkük cirógatására és megértésre,
alkalmanként egy biztos rejtekre.
Vágynak a felszabadultságra, a bizalomra,
a felhőtlenség érzésére, a nevetésre,
és nem vágynak tiltásra, tilalomra.
Sokan vágynak szeretetre, emberi békére,
elismerésre, tisztességes bánásmódra,
és igaz válaszra, minden kérdésre.
Másoknak tanácsot adni soha nem nehéz,
a tanács lehet kért, vagy akár kéretlen,
és olykor játéknak tűnhet az egész.
Ki a tanácsot adja, néha nem gondolja át,
és olykor félvállról veszi a másik baját,
hisz annak a lelke mélyére nem lát.
Másoknak tanácsot adni pedig felelősség,
a meggondolatlan beszéd kárt okozhat,
s akkor nem segíthet az érzelgősség.
Az igazság elől bujkálni nem lehet örökre,
előbb-utóbb úgyis utolér mindenkit,
és lesújt a hazugságra, közönyre.
Az igazság elől bujkálni elvesztegetett idő,
teljesen felesleges és olyan hiábavaló,
mindezt beigazolja majd a jövő.
Elbúcsúzni a szeretteinktől túlontúl nehéz,
hiszen sokszor nem is lehettünk velük,
és annyira fájdalmas ez az egész.
Legtöbbször dolgozni voltunk, netán úton,
szinte minden percünket lefoglalták,
és nem változtathatunk a múlton.
Keveseknek adatik meg, hogy elköszönjön,
a tiszteletét és a háláját kifejezhesse,
s még egy kis időért könyörögjön.
Elbúcsúzni a szeretteinktől kegyes pillanat,
megismételhetetlen és szívszorongató,
megroppan a lelkünk egy perc alatt.
