Saját alkotásaim
A szeretet erőt tud adni, amikor távol van a remény,
s összetarthat a legnehezebb időszakokban is,
mikor az élet tragikus, drámai és kemény.
A szeretet erőt tud adni, legyen bármekkora a teher,
s miközben az embert leteríti a sors újra és újra,
segít talpra állni, ha a lélek a padlón hever.
A kisemberek sorsa érdektelen a hatalmi elit számára,
ők nem mérvadók, s nem tényezők, csak alja nép,
és csupán terhet raknak a világnak a vállára.
Egy egyszerű ember nem számít, ne is vegyen levegőt,
és lehetőleg ne szennyezze a létével ezt a bolygót,
inkább keresse fel önként a zsúfolt temetőt.
A kisemberek sorsa érdektelen, s nem méltóak a létre,
úgy bánnak velük, mint az állatokkal, szolgákkal,
és ez így is marad, amíg nem térnek észre.
A tűzokádó sárkány visszatért és pusztítja a bolygót,
a sátán hű szolgái küldték a világ ellen újfent,
el kell hoznia a végítéletet, az utolsót.
Felégeti a termőföldeket, hogy legyen éhezés és baj,
iszonyúan felforrósítja a levegőt mindenfelé,
a halálhörgés a számára a kedves zaj.
Hamuvá tesz városokat, falvakat, egyszerű tanyákat,
és hatásosan tartja félelemben az emberiséget,
időseket, fiatalokat, apákat, s anyákat.
Természetesen a legkisebb gyermekeket sem kíméli,
amíg ők az ágy alatt lapulva rettegik a szörnyet,
minden percüket az iszonyat kíséri.
A tűzokádó sárkány visszatért és korántsem végzett,
bőven van még irtani való, van mit felégetnie,
hisz ezen okból jött a pokolból, e végett.
Tündérország veszte gyorsan közeleg a sok butaság miatt,
az emberi hiszékenység és a félelem a táptalaja ennek,
s a sötétség erői, egyáltalán nem izgulnak emiatt.
Persze, hogy nem, hiszen pont ők okozzák ezt a zűrzavart,
ők rombolták szét az egykori Meseország régi világát is,
és hoztak a békesség nyugalmába vihart, s zivatart.
Elpusztítanak mindent, ami valaha jó volt, szép és szabad,
ami valaha is örömöt okozott, vidámságot, boldogságot,
s el akarják törölni az ég kékjét, a kellemes nyarat.
Tündérország veszte gyorsan közeleg, s a tündérek sírnak,
fejüket lehajtva szomorkodnak, amiért oly tehetetlenek,
és amiért a földi gonosszal, egyelőre nem bírnak.
Vannak, akik szeretik a tömeget, a folyamatos nyüzsgést,
a napi tivornyákat, az esti rendezvényeket, a bulikat,
és egyszerűen nem bírják abbahagyni a züllést.
Mások az egyedüllétre vágynak, a nyugalomra, a békére,
a magányos csendre és az elméjük frissen tartására,
s ha nem keresi őket senki, nem esnek kétségbe.
Vannak, akik szeretik a tömeget és vannak, kiknek teher,
mindenki más, másként gondolkodik, másként érez,
s mindezen kihívásokra, a lélek is egyediként felel.
Miközben sokan szegények, vannak jómódúak bőven,
ők nem szenvednek hiányt és dúskálnak a jóban,
s nyaranta fürdenek a pálinkában, sörben.
Luxusautókkal járnak mindenhová, s szórják a pénzt,
nekik gyerekjáték kifizetni, ami megtetszik nekik,
és nagy hangon igyekeznek osztani az észt.
Pöffeszkedve sétálnak a járdán, mások el sem férnek,
önnön nagyságukat el is hiszik, sértően röhögnek,
és kiváltságosai ők a világnak, s a népnek.
Egész nap a strandon tespednek, élénk pirosra égnek,
őket sem védik meg a különféle drága naptejek,
ám lényegtelen, hisz csak a mának élnek.
Miközben sokan szegények, a gazdagok kasztja vigad,
borgőzös éjszakákon át tivornyáznak, dőzsölnek,
s eközben meghalsz te, a lányod, vagy a fiad.
Nyáron megy a tobzódás és a buli, forrnak a napok,
mindenfelé evés, ivás, zene, tánc, programok,
s jól érezhetik magukat kicsik, nagyok.
Nyáron megy a tobzódás és a buli, az ész meg távol,
s miközben testek vonaglanak szexre vágyva,
nem hiszik, a gonosz lesújthat bárhol.
Kifacsart citromok vagyunk csupán és nem mások,
amíg szép sárgák vagyunk, feszesek, s ízletesek,
addig mi lehetünk a jó citromok, a sztárok.
Kifacsart citromok vagyunk csupán, s eldobhatóak,
míg szükség van az ízünkre, addig vágykeltőek,
ám amint nem, penészesek és undorítóak.
Fojtogatja a világot a láthatatlan polip, s egyre erősebben,
már évezredek óta átkarolva tartja az egész Földet,
és tapad rá, tébolyodottabbul, eszelősebben.
Fojtogatja a világot a láthatatlan polip és szorítja nagyon,
képes bejutni a bolygó legkisebb zegébe-zugába is,
s így mindent össze tud roppantani egy napon.
Picivel lemaradni a dobogóról iszonyú fájdalmas érzés,
a sportolónak az élete álma omlik össze olyankor,
és az megviseli a lelkét, nem lehet kérdés.
Picivel lemaradni a dobogóról elszomorító, de nagyon,
visszavetheti a lelkesedést és megtöri az embert,
ám a remény újra felcsillanhat egy napon.
