Saját alkotásaim
A siker az egekbe emelhet, főleg oly sok kudarc után,
a legédesebb érzések egyike, amely boldogít,
és nem felejtődik el majd az élet során.
A siker az egekbe emelhet, szinte felragyog az ember,
könnyűnek és legyőzhetetlennek érzi magát,
s reméli, ez megismétlődik, nem egyszer.
Mindenkire ráfér egy csodás nap, a nehéz időkben,
amely kikapcsolja a testét és a lelkét úgy szint,
s ez az érzés nem lehet kérdés, időtlen.
Mindenkire ráfér egy csodás nap, amelytől ragyog,
amely megszépítheti az életét és erőt is adhat,
reményt tud kelteni, méghozzá nagyot.
Minden veszteség nagyon tud fájni, lesújt, megkeserít,
kiöli az életkedvet, mélabússá és olyan üressé tesz,
egy sérült lelket pedig, könnyedén megbetegít.
Minden veszteség nagyon tud fájni, de milyen nagyon,
megtöri a legerősebb, s legfelkészültebb embert is,
meglehet, idő múltával, ez változhat egy napon.
Számtalan emléket rejt a szívünk és a tudatunk,
legtöbbjük mélyen alszik a felszín alatt,
s utánuk néha hiába kutatunk.
Számtalan emléket rejt a szívünk, jót és rosszat,
ezek egyaránt a mieink, bennünk élnek,
s velünk lesznek egy élethosszat.
Aki nem a tömegből származik, azt nem érdekli a tömeg,
nem érdekli senki bánata, fájdalma, szomorúsága,
és részéről az ígéret, csupán üres szöveg.
Aki nem a tömegből származik, az együtt soha nem érez,
nem kegyelmez, hanem pusztít, kiirt, megsemmisít,
és semmi, de semmi köze nincs, a néphez.
Az elmebetegség világában élünk, amely igen kegyetlen,
nem kímél, nem mérlegel, csak büntet és korlátoz,
s nem érdekelt abban, hogy jót keressen.
A jó, az igazság és a becsület, mind egy régi világ részei,
amikor még az ember, ember volt, s volt gerince,
és nem hunytak ki a reménynek a fényei.
Az elmebetegség világában élünk, a pusztítás világában,
mikor nem tűrik az ellentmondást, a gondolkodást,
és megfojtják a lelket, a korai virágjában.
Mindenkinek szüksége van reményre, ami éltetheti,
ami át tudja segíteni a legnehezebb időkön is,
s ami által önmagát fontosnak érezheti.
Remény nélkül ez a világ, csupán a vesztesek világa,
a sírásé, a bánaté, a szomorúságé, a fájdalomé,
és sokan kiáltják keserűségüket a világba.
Mindenkinek szüksége van reményre, támogatásra,
biztatásra, dicséretre, szeretetre és igaz ölelésre,
s néhanap, egy kis vigasztaló simogatásra.
Aki belelép a mocsárba, az nagy eséllyel elsüllyed,
hisz az magába szívja és egyúttal végez is vele,
a sors, egyeseket ilyenformán megbüntet.
Aki belelép a mocsárba, annak a reménye is elhal,
és miközben próbál kimászni az életét mentve,
rájön, hogy a sötét mocsár, mindent felfal.
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
A csillagos égen mosolyog a Hold a felhők között,
ősidők óta járja a megszokott útját az éjben,
és onnan még, soha meg nem szökött.
A csillagos égen mosolyog a Hold szép kerek arca,
és miközben halad, lekacsint az alvó Földre,
szemeit mindig e kedvenc helyén tartja.
