Saját alkotásaim
Az ünnep fényei nem mindenkinek ragyognak,
s nem mindenki érezheti a szeretet melegét,
van, hogy bánat jut kicsiknek, nagyoknak.
Az ünnep fényei néha csupán árnyékot vetnek,
árnyékot az elesett és magányos emberekre,
azokra, akik a szeretteikkel nem lehetnek.
Az ünnep fényei a szívekbe új reményt hoznak,
örömmel, s boldogsággal töltik fel a lelkeket,
egy kis időre búcsút inthet a jó a rossznak.
Karácsonyi magány jut az ünnepek alatt is sokaknak,
egyedül maradt időseknek és árva gyerekeknek,
kik a szívükben mind remény után kutatnak.
Karácsonyi magány teszi szomorúvá a társtalanokat,
akik izzón vágynak valakire, aki szeretheti őket,
s akikkel megélhetnének boldog pillanatokat.
Karácsonyi magány szürke köde száll a fenyők felett,
és mindig talál magának bánattal teli lelkeket,
akikre a fájdalom talál rá, a szeretet helyett.
Vannak, akik szeretik a tömeget, a folyamatos nyüzsgést,
a napi tivornyákat, az esti rendezvényeket, a bulikat,
és egyszerűen nem bírják abbahagyni a züllést.
Mások az egyedüllétre vágynak, a nyugalomra, a békére,
a magányos csendre és az elméjük frissen tartására,
s ha nem keresi őket senki, nem esnek kétségbe.
Vannak, akik szeretik a tömeget és vannak, kiknek teher,
mindenki más, másként gondolkodik, másként érez,
s mindezen kihívásokra, a lélek is egyediként felel.
Hull a hó, fájón süvít a szél,
s nagyon kemény az idei tél.
Este van és csikorog a hideg,
minden olyan nagyon rideg.
Egy férfi sétál egymagában
és búsul számtalan bajában.
Néz előre, a szemein fátyol,
lehetne ő most bizony bárhol.
Szerelme elhunyt, neki vége,
sohasem jut már el a révbe.
Összetört szívvel baktat előre,
nem érdekli ki mit gondol felőle.
Órák óta bolyong össze-vissza,
a múltat nem hozhatja már vissza.
Karácsony van, s ő üres belül,
fájdalmát semmi nem múlja felül.
Térdig jár a hideg hóban, fázik,
a kukák között valami mászik.
Mélán, s kíváncsian indul oda,
maga sem tudja pontosan hova.
Sírást hall a szemétkupacok mögül,
egy lányka néz rá a rongyai közül.
Vacog és rémült. Sovány szegény.
Látszik, elhagyta minden remény.
Ötéves lehet. Szemében fájdalom,
s a férfiban feléledt a szánalom.
Halovány, szutykos kis arca komoly,
bágyadt tekintetén semmiféle mosoly.
A férfi sérült szíve dobogni kezdett,
s érezte, hogy ez valami új kezdet.
Megfogta a rettegő kislány kezeit,
s merőn nézte a csillogó szemeit.
Óvatosan magához ölelte a kis árvát,
s megtörölte liluló, piciny kis száját.
Keserűségét félretéve indult vele haza,
hisz a kicsinek, övénél nagyobb a baja.
Hazaérve megfürdette, adott neki enni,
majd elment a számára ruhákat venni.
A Karácsony elűzte a bánatukat tova,
s többé nem hagyták el egymást soha.
Zűrzavaros világban élünk,
legtöbbször nagyon félünk.
A bizonytalantól és a mától,
a sokszor feltüzelt vágytól.
A kísértéstől, s a reménytől,
néha megfosztva szegénytől.
A gondoktól, a bajok sorától,
oly távol a csillagok porától.
A szegénységtől, a bánattól,
elvágva az összes támasztól.
A kínoktól, az égő sebektől,
a betolakodó sötét seregtől.
A csalódástól, a magánytól,
s az elkerülhetetlen haláltól.
A visszautasítástól, a Naptól,
a hamar bekövetkező fagytól.
A szerelemtől, meg az élettől,
a gyámoltalan, gyenge lélektől.
Végül is mindentől, ami drága,
az életnek igencsak nagy az ára.
