önteltség Archívum - 2 / 2 oldal

A világ összes tudása

A világ összes tudása is bizony túlontúl kevés,

kevés kitölteni az ürességét mindazoknak,

akiket nem érdekel, csak az ivás, evés.

Kiknek az értelem ismeretlen, félelmetes szó,

s már attól rosszul vannak, ha meghallják,

hiszen nekik csakis önmaguk világa a jó.

Önmaguk üressége, flegmasága és önteltsége,

önmaguk gőgje, lekezelő, sértő viselkedése,

s mindezen jó tulajdonságaik összessége.

A világ összes tudása sem lesz elegendő soha,

a fény reménytelenül harcol a sötétséggel,

ám ha mégis győzne, az volna a csoda.

A tévedést beismerni

A tévedést beismerni nem könnyű sohasem,

igen erős akarat és bátorság is kell hozzá,

ez a lélekben is nyomot hagy, odabent.

A tévedést beismerni sokaknak nem sikerül,

nem is akarják megtenni, mert az kudarc,

s hogy ki milyen jellem, végül kiderül.

Aki már járt a csúcson

Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,

igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,

és így lettek szebbek a napok, esték.

Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,

és az az út keserűséggel volt kikövezve,

s nem létezett olyasféle, hogy kiút.

Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,

ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,

minden szava fájó, égbe kiáltott szó.

A felfuvalkodott varangy

A felfuvalkodott varangy öntelten dicséri magát,

állítja, hogy ő a legjobb, s legszebb varangy,

ő az, aki képviselheti a többiek szavát.

A többiekét, akik furcsa békahipnózisban élnek,

s nem félnek sem a gólyától, sem a siklótól,

bátran ellenállnak a ragyogó fénynek.

Hiszik, őket nem zavarhatja a tudás, az értelem,

és semmiféle gondolkodó, egyszerű béka,

hisz végül, övéké lesz majd a végtelen.

A felfuvalkodott varangy kihasználja a többieket,

szembe fordítja, míg a hazugságait ordítja,

és eközben le is tagadja a történteket.

Mikor nagyobb az arc

Mikor nagyobb az arc, mint a csekélyke ész,

és a nem létező bátorság igen hősies,

igen hamar beköszönthet a vész.

Mikor túl nagy a száj, ám az értelem halott,

a hőbörgés és kivagyiság éli a világát,

odaüthet a sors, méghozzá nagyot.

Mikor nagyobb az arc, mint maga az ember,

és egyre csak nő, ezt észre sem véve,

biztosan leszakad majd egyszer.

A pökhendi hörcsög hajókázik

A pökhendi hörcsög hajókázik a szakadék felé,

ott szeretne fotózkodni majd, a mélységben,

hisz ő a legjobb, hasít a felismerés belé.

Amíg evez, az jár a fejében, hogy milyen bátor,

mennyire okos, merész, a népe kiválósága,

s ezt szereti is hallani, naponta százszor.

Már hallja, ahogy a lezúduló víz alul dübörög,

ez a robaj félelmetes és eléggé meg is ijed,

ám nem teheti meg, hogy csak ücsörög.

Ahogy a szakadék széléhez ér, nyel egy nagyot,

lelki szemei előtt látja az otthoni raktárait,

amelyekbe gyűjtötte a rengeteg magot.

Egy pillanattal később hirtelen zuhan is lefelé,

hangosan visítva markolja a csónak oldalát,

s nem érzi magát bátornak, mint idefelé.

A hangos becsapódás közben levegőt sem vesz,

utána felsóhajtva tapogatja a pofazacskóját,

s érzi, nem biztos, hogy mindent jól tesz.

A partra érve fellélegzik és örülni kezd nagyon,

övé lesz a dicsőség, ezt fotókkal bizonyítja,

s amit eme útjáért kap, az jókora vagyon.

A pökhendi hörcsög hajókázik büszkén tovább,

úgy véli, ennél mélyebb pont nem létezhet,

ám egy feneketlen örvény várja odább.

Miféle ember lehet az

Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,

akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,

s aki hitvány marad egész élethosszra?

Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,

akinek nem számít más, csakis a haszon,

s aki becsmérli a hazáját is azonmód?

Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,

ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,

s aki a népe ellensége előtt letérdelt?

Amíg valaki még fiatal

Amíg valaki még fiatal, addig bizony el nem hiszi,

hogy legyen bármennyire gyors és igen fürge,

a sors legvégül őt is a temetőbe viszi.

Az idősebbek szavára lebecsmérlőn hiába legyint,

idő múltával, amikor az egészsége meggyengül,

arcra esik, majd újra, újból és megint.

Eleinte nem érti miért van az így és fel sem fogja,

nem is bírja elviselni a tudatot sem, sehogyan,

s azt, hogy már gyengül, ki nem mondja.

Mikor az ereje kezdi elhagyni és nehezen mozog,

megbeszéli magával, hogy ez csupán látszat,

tovább küzd, erősködik, akaratos, konok.

Mindenkit megbírál, aki jót akar, s jót is tanácsol,

nehezen tűri el a segítőszándékot, a jóakaratot,

és önmagának egy álomvilágot varázsol.

Amíg valaki még fiatal, hitetlenkedve rázza a fejét,

ám a napnyugta közeledtével mégis megbékél,

s mielőtt végleg búcsút int, megleli a helyét.

Akinek van pénze bőven

Akinek van pénze bőven, azt nem rettenti el semmi,

úgy érzi bármit megtehet, nem érez felelősséget,

s számára nem számít soha, semmikor, senki.

Akinek van pénze bőven, megszegheti a szabályokat,

hajthat gyorsan az autójával, s megvehet akármit,

állandóan feszegetheti a meglévő határokat.

Akinek van pénze bőven, a világ urának hiszi magát,

az érzelmei igen silányak, a valóság nem érdekli,

és nem akarja meghallani az elesettek szavát.

Akinek van pénze bőven, annak az élet csupán játék,

lenézi a szegényebbeket, sőt, gúnyosan kineveti,

s hiányzik belőle a legelemibb segítő szándék.

Akinek van pénze bőven, az halhatatlanságra vágyik,

öntelt, felfuvalkodott, pöffeszkedő, igazi zsarnok,

és nem hiszi, hogy jó maga is semmivé válik.

Szépség

Pirkad. Napfény simogatja a tájat,

felébresztve a sok álombéli vágyat.

A Szépség lassan kinyitja a szemeit,

naponta bőven osztogatja a kegyeit.

Első dolga, hogy a tükörbe nézzen,

nem vehető meg bármiféle pénzen.

Hozzá bizony egy nagy vagyon kell,

eredményt még lehet akkor sem lel.

Kisimult az arca, a vonalai szépek,

mosolya ragyogó és a fogai is épek.

Vonzó, vágykeltő, s kurvásan kacér,

nem érdekli az, házas-e, vagy facér.

Öntelten és hiúan ajnároztatja magát,

mindennap a strandon sütteti a hasát.

Elvárja a rajongást, a szeretet szavait,

csodálóitól mindig a legdrágább javait.

Gond nélkül él és pompa veszi körül,

hiszi, hogy láttán minden ember örül.

Sikeréhez nem kell ész, sem értelem,

nincs benne lélek, érzés, vagy érzelem.

Ám ketyeg az órája, s öregszik szépen,

nem találja helyét időben, vagy térben.

Ráncok tarkítják egykor csodás arcát,

az öregedéssel vívja legnehezebb harcát.

Elhagyják mindazok, kiket Ő lenézett,

reá sem vár más, mint a végső enyészet.

Mire a Nap sugarai lenyugszanak végül,

rájön, üres lelke soha meg nem szépül.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30