Saját alkotásaim
Csendesen szunnyad a tűz,
hamu alatt lapul sercegve,
minden rosszat messze elűz,
s néha fellobban percekre.
Régmúlt idők hevítik lelkét,
voltak álmai, sokat lángolt,
már nem bírja a saját terhét,
gyakran a penge élén táncolt.
Számtalan eseményt megélt,
fújták sokszor a rideg szelek,
igaz és szép dolgokat remélt,
próbára tették tavaszok, telek.
Végső nyugalomba készül,
pihenni vágyik oly nagyon,
ám ha tapossák és bántják,
viharként csap le egy napon.
Az adott szó mit is jelent?
Áthatja a múltat és jelent.
Becsület nélkül egy semmi,
nem lehet komolyan venni.
Ám becsülettel igaz kincs,
hitványaknak ilyen nincs.
Tisztesség jár a nyomában,
úr ő, e sötétedő homályban.
Egyre kevesebben bírják,
inkább magukat kinyírják.
A felelősség komoly teher,
van rá példa nem egy, ezer.
Ki bármire is szavát adja,
a világtól azt visszakapja.
Értéke nem csupán remény,
hanem a való, mely kemény.
Drágakőként fennen ragyog,
míg sok bűnös ember vacog.
Kötelez, érvényét nem veszti,
a világot egyszer felébreszti.
Az Ígéret felkelt egy napon.
E nap mit hoz össze vajon?
Be kellene tartani valamit?
Esetleg éltetni még valakit?
Gondolkodott, s megrémült,
az erőlködéstől megkékült.
Az adott szó fontos számára,
a betartása nem válik kárára.
Ígérgetni a buta is tud. Tudja.
Erejéből jelenleg ennyire futja.
Sokszor akadályozzák az útját,
nem tagadhatja meg a múltját.
Ő a remény, a vágy az éjben,
gyakran fürdik bájban, kéjben.
Amennyiben elbukna végleg,
semmivé foszlana, de tényleg.
Köd fátyolán át látszik a múlt,
a történések folyamata és sora,
visszatekintve már nem is rút,
azonban nem jöhet vissza soha.
Lehet hinni azt, hogy más lesz,
bízni abban mi csak lehetetlen,
az egyén gyakorta rosszat tesz,
sokszor érzi is, hogy tehetetlen.
Sajna mégsem képes változtatni,
hiszen Ő a legjobb, Ő az ember,
könnyebb másokat kárhoztatni,
vívódásában nyugalmat nem lel.
S nem is fog, amíg be nem látja,
ugyanoly sebezhető, mint bárki,
álmában az egyre jobbat várja,
közben nem szereti a véget látni.
Az pedig eljön akarja, vagy sem,
senki nem tud elfutni a sorsa elöl,
lehet legalul, vagy magasan fenn,
vajon számít, ki mit gondol efelől?
Az idő sejtelmesen suhan,
a feledés homálya terjeng,
sok pillanat sötétbe zuhan,
a szív és az elme verseng.
Az emlékezés tüze ragyog,
szárnyra kél a vágy sóhaja,
lehet hideg, netán fagyok,
átforrósodik milliók óhaja.
Újraélni a fontos perceket,
tisztábban látni az elmúltat,
felidézni a komoly terveket,
ez biz mindent felülmúlhat.
Érzéseket ismételten átélni,
visszacsinálni a hibák sorát,
dolgokat tudni, s nem vélni,
a sors ezúttal meg is bocsát.
