haza Archívum - 2 / 3 oldal - Kiss Gyula versei

Mennyit ér az a nép

Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,

amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,

melynek a sorsa sosem volt vértelen?

Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,

amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,

és amelyik folyamatosan csak pánikol?

Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,

és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,

s amelyiket könnyen taposnak a sárba?

Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,

amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,

s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?

Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,

és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,

csak részesülni akar árulása előnyeiből?

Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,

nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,

melynek a saját földje csupán terület?

Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,

és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,

s amelyikből kihalóban a harci szellem?

Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,

amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,

s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?

Egy nemzet sorsát eldöntheti

Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,

van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,

s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.

Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,

és egy emberként összefogva csatába indulni,

vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.

Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,

az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,

s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.

1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,

a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,

s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.

Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,

szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,

s Magyarhon népe velük tartott e csatában.

Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,

a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,

most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.

Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,

a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,

s nem állította meg őket a félelem, babonák.

1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,

nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,

és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.

Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,

mi a fontos a számára és van-e benne becsület,

amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.

Születésnapomra (evokáció)

Hatvannégy éves lettem Én,

itt a világnak közepén.

Ejnye-bejnye!

Ajándékot kapok magamtól,

s ez eltávolít a bajomtól,

minden szinten.

Fél évszázad sosem semmi,

ezalatt sokat kell tenni.

Bizony-bizony!

Lehettem volna én akármi,

soha nem szerettem várni,

senkire és semmire.

Mégsem lettem. Sajnos hiába,

kiáltom fájdalmam a világba.

Egye-fene!

Szakadatlan küzdelem az élet,

szenved benne épp elég lélek.

Fájdalom, szánalom.

Az igazságnak nyoma sincsen,

becsületem minden kincsem.

Az a nyerő erő!

Sokan nem értenek a szóból,

ám kérik a részüket a jóból.

Semmit nekik!

Aki a mások fájdalmának örül,

előbb nézzen otthon körül.

Silány-hitvány!

Én az egész népet tanítanám,

drága nemzetem és hazám.

Hív a tiszta szív!

Miféle ember lehet az

Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,

akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,

s aki hitvány marad egész élethosszra?

Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,

akinek nem számít más, csakis a haszon,

s aki becsmérli a hazáját is azonmód?

Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,

ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,

s aki a népe ellensége előtt letérdelt?

Az ember a szívében hordja

Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,

a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,

s nem feledheti el, honnan származik.

Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,

a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,

bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.

Az ember a szívében hordja az életének a perceit,

ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,

soha nem feledve el, elődei hőstetteit.

Útra készülnek a gólyák

Útra készülnek a gólyák és sok más egyéb madár,

a fecskék, a darvak, és a fülemülék is mennek,

s hosszú útjuk során, nincs számukra határ.

Itt voltak tavasz óta, itt éltek és itt is szaporodtak,

szorgosan nevelték a fiókáikat nap, mint nap,

s kis hazánk területén szépen gyarapodtak.

Útra készülnek a gólyák, s elköszönnek egy időre,

szeretik ezt a hont, ezt a hazát, a szülőhelyüket,

és reméljük, találkozni fogunk velük jövőre.

Elődeink egykoron

Elődeink egykoron életük árán is védték a hazát,

hősiesen küzdöttek érte, s a szabadságért,

meghallgatva a saját népük szavát.

Így ment ez évszázadokon át, harcoltak a honért,

küzdöttek törökkel, tatárral és másokkal is,

és mindig kiálltak a magyar jogért.

Mára kihalt ez a szellemiség, a pénz vált istenné,

s akik túl magasra kerültek bármilyen okból,

hiszik, hogy maguk válnak mindenné.

Elődeink egykoron fel nem adták volna e földet,

manapság más urat szolgálnak a bitangok,

eladva minket, minden hegyet, s völgyet.

Ha feltámadnának

Ha feltámadnának egykori dicső őseink,

akik az életük árán is védték eme hazát,

ismét védenék e hont és lennének őreink,

s nem hagynák magára sohasem a határt.

Nem tűrnék az ellenség seregét e földön,

s nem hagynák veszni a magyarok honát,

számukra a szabadság elvesztése börtön,

eltörölnék külső és belső támadók sorát.

Egy percig sem haboznának vész esetén,

s rögvest körbehordoznák a véres kardot,

levágnák az ellent még a csata legelején,

így sikeresen megvívva a nehéz harcot.

Nem számítana, hogy török-e, vagy tatár,

bizony legyenek bármely népnek is a fiai,

a küzdelemben csak a győzelem ím határ,

a boldogság, az öröm, a diadal mind igazi.

Ha feltámadnának, kikerekedne a szemük,

nem igen hinnének a szomorú látványnak,

utódaik gyávasága szégyenbe hozza nevük,

ők nem hódolnának be a hazug járványnak.

Szabadság és haza

Elnyomók dézsmálták a hazát,

habsburg katonák mindenütt,

a nép hallotta Kossuth szavát,

odaveszett már szinte mindenük.

Ébredt a harag, a szabadság vágya,

lázadt az ország, s fegyvert fogott,

a függetlenség lett mindőjük álma,

ami lelkükből soha ki nem kopott.

Petőfi versei harcba hívták őket,

reményt adva és biztatva a hont,

lelkesítette a férfiakat, s nőket,

a csatákban maga is kardot vont.

Háborúban állt a magyar nemzet,

véres harcokat vívtak keményen,

küzdelmük dicsőséget nemzett,

építették új seregeiket serényen.

A szabadságharc végül elbukott,

véres megtorlás vette a kezdetét,

híre azonban mindenhová eljutott,

igaz magyar nem árulta el nemzetét.

Ma is folyamatosan veszélyben állunk,

külső és belső ellenség támad reánk,

mások segítségére hiába is várunk,

magunknak kell megvédeni a hazánk.

Párizsi ősz (evokáció)

Párizsban járt az ősz szinte nyomtalan,

órák óta bolyongok, mint egy hontalan.

A kánikula időszaka véget ért egy időre,

ám talán újra találkozhatok vele jövőre.

Lelkembe mélyedve nézek magam elé,

közben egyre közeledek a Szajna felé.

Érzem, hogy mennyire fáradt is vagyok,

fáj, de tudom jól, nemsokára meghalok.

A Szent Mihály útján ballagok éppen,

nem tudom hová is tartok voltaképpen.

Utamon színpompás faleveleket látok,

oly régóta csak a hazám után vágyok.

Egy perc, esetleg több is lehet az élet,

küzdök, míg végül el nem hagy a lélek.

Itt járt az ősz, jól érezte magát, maradt,

itt, a párizsi, lombjukat hullató fák alatt.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30