Saját alkotásaim
Az embereknek nem bántani kellene egymást, hanem óvni,
és nem ármánykodni, irigykedni, rosszat akarni,
hanem a jó mellett kiállni, s azért szólni.
Szeretet, megbecsülés és tisztelet nélkül, csak a viszály dúl,
a harag tombol, a gyűlölet pusztít, s a butaság öl,
így nehezen juthat a világ, a sötétségen túl.
Az embereknek nem bántani kellene egymást, ellenkezőleg,
segítő kezet nyújtani a gyengéknek, elesetteknek,
és kitartani, amíg a dolgok elrendeződnek.
Az élet folyamán sok az akadály, túl sok a teher,
s az emberek nem tudnak figyelni mindenre,
hisz az energiájuk, sokszor a padlón hever.
Minden perc egy újabb kihívás, egy másik gond,
bármikor jöhet váratlan fordulat, betegség,
és néha nehezen kerül fel az i-re a pont.
Az élet folyamán sok az akadály, sok a tragédia,
rengeteg a veszteség, a zűrzavar és a káosz,
s mindezek ellen, nincs biztos stratégia.
A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, sőt, túl rég,
csupán nem gondolunk minderre sohasem,
s nem hisszük el, hogy közeleg a vég.
Nem akarjuk felfogni a valóságot, mert az rémes,
megmutatja, hogy reánk nincsen szükség,
s a lehetőségeink köre nem túl széles.
Akik a sírunkat megásták, csak nevetnek rajtunk,
lenéznek minket és élősködőknek tartanak,
miközben mi, már mindentől tartunk.
Hamarosan megfosztanak az alapvető jogainktól,
elveszik a szabadságunkat és az életünket,
s elvárják, hogy érezzük magunkat jól.
A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, túl mélyen,
annyira, hogy ne térhessünk vissza többé,
s ha ezt hagyjuk, az végzetes, szégyen.
Az emberi értelem lassan alulmarad ezen a világon,
főképpen, mivel a butulása igen gyorsan halad,
és látszólag nem változtat ezen az irányon.
A mesterséges intelligencia viszont nagyon fejlődik,
testet ölt, képeket készít, könyveket ír és beszél,
s a szellem immár nem a palackban rejtőzik.
Az emberi értelem lassan alulmarad, bizony hamar,
nem tud lépést tartani a technika fejlődésével,
s számára a citrom egyre savanyúbb, fanyar.
Rózsaszín álmok homályosítják el a szemet sokszor,
a szép álmok ideje igen hamar lejár és eltűnik,
hisz a sors legtöbbször, nem a jóra voksol.
Rózsaszín álmok homályosítják el a szemet, vakítva,
és sikereket, dicsőséget vetítenek az ember elé,
ám mindezeket az ébredés, a sárba taszítja.
Az emberek békésen megférnének a világon, ha hagynák,
ha nem szítanák érdekkörök a feszültséget folyvást,
és a rosszat nem mindig a kisemberek kapnák.
Nem bántaná senki a másikat, mivel nem is lenne érdeke,
és senki nem törődne azzal, hogy ki, miket csinálhat,
ha nem lenne a hatalom elnyomó kényszere.
Az emberek békésen megférnének a világon, akár örökre,
amennyiben mindenki élhetné a saját mindennapjait,
és nem akarna a gonosz háborút, mindörökre.
A politika mérgezi az emberek lelkét folyamatosan,
tönkreteszi a legszebb perceket és órákat is,
s a pusztulás irányába visz fokozatosan.
Gondoskodik az elszegényítésről, az eladósodásról,
az állandó rettegésről, félelemről, hazugságról,
és természetesen a kemény megadóztatásról.
Viszályokat, háborúkat szít és átlép minden határt,
nyomorba taszít, igyekszik elvenni a reményt,
s különféle módokon osztogatja a halált.
A politika mérgezi az emberek lelkét és nem kímél,
olyan, mint a testben a rák, májban a métely,
az igazságot soha nem tűri, s bárkit elítél.
Az igazi szeretet átsegíthet nehéz időkön és gondokon,
a fénye beragyoghatja a koromsötét, viharos eget,
s az ereje könnyíthet a fájó, tragikus sorsokon.
Az igazi szeretet átsegíthet nehéz időkön, bajok esetén,
szorosan átölelhet a legkeményebb időszakokban,
és túljuttathat az élet problémáinak nehezén.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek és mennyi álmot,
amelyek meg tudják szépíteni az ember életét,
legyen a sors bármily kegyetlen, s álnok.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek, s mennyi vágyat,
hány izzó pillanatot, sóhajt, reményt, szerelmet,
amelyek egyszer a végtelen felé szállnak.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne a galaxisban,
nem olyan lepusztult, kizsákmányolt és kizsigerelt,
ahogyan sajnos a világunkban, napjainkban.
Tiszták lennének a patakok, a folyók, a tavak és a tengerek,
az óceánok számtalan halfajnak adnának otthont,
s nem lenne beszennyezve a mező, a rengeteg.
Nem pusztítanának a kegyetlen, véres háborúk mindenhol,
nem létezne a kapzsiság, a totális uralomra vágyás,
s nem lenne mérgezés, elnyomás mindenkor.
A gyűlölet, a harag, az irigység, a rosszindulat, nem létezne,
nem gyötörnék az érzelmek az igaz emberek lelkét,
s az a rengeteg szív, soha, hiába, nem vérezne.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne, s csoda szép,
az állat és növényvilág nyugodtan élhetné az életét,
a Nap beragyogná a rétet és kék lenne az ég.
