Saját alkotásaim
A régi szép idők elmúltak végleg, s nem térnek vissza,
csupán pislákol a szeretet egyre gyengülő lángja,
és a keserű pohár mérgét, sok ember kiissza.
A régi szép idők elmúltak végleg, s az álmoknak vége,
elsuhantak a széllel a semmibe, az örökkévalóba,
sajna úgy tűnik, az emberek nem térnek észre.
Nem a jó dolgokat kell megszüntetni, hanem a rosszat,
és legfőképpen azok kiváltó okait és kitalálóit,
kik a pokolban égjenek, időtlen hosszat.
Nem a jó dolgokat kell megszüntetni, nem, az őrületet,
a tébolyt, a hiszékenységet, az állandó félelmet,
és a gonoszt imádó, elvakult csődületet.
Sokszor nem kaphatjuk meg azt, amire vágyunk,
legyen az szerelem, szeretet, vagy a pénz,
s így nem válhat valóra az álmunk.
Sokszor nem kaphatjuk meg az óhajaink tárgyát,
és hiába küzdünk, hiába szenvedünk sokat,
nem látjuk meg, az angyalok szárnyát.
Mi értelme lenne mássá válni, mint akik vagyunk,
és ha netán valaki nem fogad el így minket,
annak jelentene bármit is a szavunk?
Miért szeretnénk mindig a mások kedvében járni,
és mi a jó abban, ha engedelmesen játszunk,
talán azt hisszük, az nem fog fájni?
Hogyan befolyásolhatja lelkünket ez a sötét világ,
s hogyan hagyhatjuk, azt a rengeteg rosszat,
miért nem tűnnek fel, a csúf hibák?
Miképpen süllyedhettünk ilyen mélyre és miként,
észszerű dolog feladni önmagunkat végleg,
feladni a normalitást, mint igényt?
Mi értelme lenne mássá válni, mint akik lehetünk,
nem azért születtünk, hogy egyediek legyünk,
s csupán ennyi lenne a szerepünk?
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
Milyen alapon dönt bárki a testünkről és a lelkünkről,
hogyan merészel, egy sötétség vezérelte klikk,
megfosztani a jogainktól, s a testünktől?
Miféle világban élünk, ahol a gyermek, nem a szülőké,
és amelyben a normalitást elmossa a mocsok,
s jobb, ha senki, soha nem válik szülővé?
Az egykori értelem elbutítása miként lehet ilyen gyors,
és miféleképpen gondolkoznak a hiszékenyek,
s mi az oka, hogy ilyen kegyetlen a sors?
Hogyan hagyhatják az emberek, a mérgek beadatását,
s a teljes ellenőrzést valamennyi percük fölött,
a szabadságuk elvételét, befagyasztását?
Milyen alapon dönt bárki a testünkről, az álmainkról,
az érzéseinkről, a szerelmeinkről, az életünkről,
s miképp foszthatnak meg, a vágyainktól?
Addig egyen és igyon az ember, amíg még teheti,
és amíg még adódik rá bármiféle esélye is,
mielőtt a gonosz, végleg el nem temeti.
Addig egyen, amíg van számára tisztességes étel,
szarvasmarha, sertés, kacsa, liba, vagy tyúk,
és nem rovarcomb lesz, az igazi főétel.
A pulyka, a hal, a zöldségek, a gyümölcsök is jók,
s megannyi finom étek, amelyet elkészíthet,
a műhúsra ne pazaroljon időt, sem szót.
Addig egyen és igyon az ember, míg életben van,
érzi az ízeket, a zamatokat és az aromákat,
ezekről nem szól, semmilyen sötét tan.
Miközben az emberek gyanútlanok és teszik a dolgukat,
s igyekeznek helytállni a nehéz mindennapokban,
nem látható erők, megírják a végső sorsukat.
A megkérdezésük nélkül döntenek az életről, s halálról,
arról, hogy mikor, mitől szenvedjenek, rettegjenek,
és káoszt teremtenek, a gonosz legjavából.
Mágiájukkal behatárolják az életteret, elvéve a reményt,
elvakítják a tisztán látó szemeket és gúzsba kötnek,
s nem hagynak egyáltalán, semmiféle esélyt.
Miközben az emberek gyanútlanok, nem hiszik a véget,
egyszerűen nem fogják fel, mily veszélyben vannak,
és elutasítanak minden jó, értelmes érvet.
Mikor esik már le az a labda, amelynek a neve, végzet,
és amely az egész emberiség fölött pattog szerte,
s mely kíméletet soha, de soha nem érzett?
Azok, akik feldobták a magasba egykor, nem láthatók,
hogy lehetséges mindez, s miért is történhet meg,
csak nem manipulálták a mondanivalót?
Vagy talán elfelejtették közölni a halandók tömegével,
egyszerűen lényegtelenné vált a kiirtásnak módja,
s beetették a népeket, a jóság szövegével?
Milyen jogon dönthet bárki is, bárki létéről, haláláról,
a mindennapjairól, a családjáról, az érzelmeiről,
s vajon mennyit nyerhet mások halálából?
Hogyan tudták ennyire elbutítani ezt az egész világot,
s miképpen válhatott az értelem, sötét ürességé,
elhervasztva a jót és mindenféle virágot?
Mikor esik már le az a labda és utoljára mikor pattan,
lehetséges az, hogy eme világ teljesen bolond lett,
és a megtévesztésekbe végül belezakkan?
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt, a halálát akarta,
nem bírta elviselni a jótékony hatásait sohasem,
és minden tudása, tette, bántotta, zavarta.
Zavarta, hogy az emberek szerették és nagyon várták,
hiszen általa lettek boldogabbak, s vidámabbak,
sőt, azt is fájlalta, ha felkapcsolták a lámpát.
A fény jelképezi az értelmet, a reményt meg az esélyt,
szeretettel tölti fel a lelkeket, megnyugvást adhat,
s igyekszik elhárítani az ármányt, a veszélyt.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt és gyűlölni fogja,
nem bírja elviselni a ragyogását, s az éltető erejét,
ezen okból önmaga lesz, saját maga foglya.
