június 2025 - Kiss Gyula versei

A hírek főleg a rosszról szólnak

A hírek főleg a rosszról szólnak, hiszen az a cél,

elvétve akad csupán igazán kellemes téma,

s így a rettegés rendszeresen visszatér.

Háborúk, pusztítás és erőszak uralja a napokat,

a megtévesztés, a képmutatás állandósult,

erősen befolyásolva a kicsiket, nagyokat.

A hamisság, s a hazugságok óceánként áradnak,

megfertőzve az egykor oly értelmes elméket,

és gyakorta szinte viharként támadnak.

Már a vízcsapokból is politika és ármány folyik,

nem meglepő, hogy a víz ihatatlanná válik,

s úgy tűnik, eme posvány el nem fogyik.

A hírek főleg a rosszról szólnak, pedig volna jó,

a szeretet, a békesség, az öröm és hasonlók,

ám ezekről igen keveset hallatszik a szó.

A szeretet a feledésbe merül

A szeretet a feledésbe merül, ha így megy tovább,

hiszen olyan mértékben ölik ki a lelkeket,

amelyeknél nem igen van alább.

Megsemmisítik a jót, a pozitív érzelmeket végleg,

elszakítanak egymástól családot, barátot,

és fenntartják a látszatot, névleg.

Elidegenítik mindazt, ami egykoron összetartott,

mindazt a szépséget, értéket és tiszteletet,

ami a súly alatt sajnos összehajlott.

Ahogyan összehajlott az erős gerinc és a becsület,

immár a szívek sem mernek megdobbanni,

s így az emberek elveszítik az eszüket.

A szeretet a feledésbe merül, pedig az élet alapja,

nélküle nincs összetartás, s nincs békesség,

ez a főhajtás, a gonoszt emeli magasba.

A képmutatás magas szinten szárnyal

A képmutatás magas szinten szárnyal a világban,

mint a sas, amely a felhők fölé emelkedik,

és onnan néz szét minden irányban.

A képmutatás magas szinten szárnyal, dölyfösen,

s miközben lenézi, megveti az alant lévőket,

a hatalmához ragaszkodik görcsösen.

Az öregedés terhe

Az öregedés terhe erősen nyomja a vállat,

és könnyedén elveszi az életkedvet is,

a lélek pedig csak mankóval járhat.

Az öregedés terhe a szívet bánatossá teszi,

az ember nehezen fogadja el mindezt,

s főleg azt, ha valaki ezt szóvá teszi.

A túlterhelt elme

A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,

ahogy azt sem, mi is történik körötte,

már fel sem fogja a fájó gondokat.

Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,

nem gyönyörködik a tündöklő égben,

és unott arccal eszi a vacsoráját.

Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,

nem veszi észre a fán mosolygó almát,

és nem érzékeli senkinek a szavát.

A túlterhelt elme még önmagát sem érti,

és csupán egy kis nyugalomra vágyik,

hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.

A tükör előtt állva

A tükör előtt állva önmagát látja az ember,

a szemeiben tükröződnek a saját hibái,

amelyeket talán be is ismer egyszer.

Látja az idő nyomát, a terhek eredményét,

az elszalasztott pillanatokat, esélyeket,

és visszavágyja egykori szerencséjét.

A tükör előtt állva a valósággal szembesül,

azzal, hogy sajnos nem különb másnál,

s mindezt érzi is a lelkében legbelül.

Aki mindenbe beleszól

Aki mindenbe beleszól, azt mindenki imádja,

odáig vannak attól, hogy szekírozzák őket,

és ezért küldenék egy másik világba.

Aki mindenbe beleszól, az mérhetetlen kincs,

hiszen ki ne szeretné a letolást hallgatni,

olyan ember bizony a világon nincs.

Aki mindenbe beleszól, annak a lelke keserű,

ám nem önmagát bántja, hanem másokat,

mivel a számára ez öröm, s egyszerű.

Aki mindenbe beleszól, saját terhét sem bírja,

nemhogy a másén tudna szívből segíteni,

és éjszakánként a párnáját telesírja.

Aki mindenbe beleszól, feledhetetlenné válik,

és emlegetni fogják az idő végtelen végéig,

miközben ő már a csillagokkal játszik.

Az élet nem rózsás kedvű

Az élet nem rózsás kedvű, sokkal inkább morcos,

számtalan fájó sebe van és szenved is tőle,

már csak arra van ereje, ami fontos.

Az élet nem rózsás kedvű és nem mosolyog sokat,

ellenkezőleg, bús, szomorú, reményre váró,

lassan a megmaradására sem fogad.

Senki nem öregnek születik

Senki nem öregnek születik, addig hosszú az út,

túlságosan sokat kell eltűrni és elszenvedni,

végül mégis kiderül, a valóság igen rút.

Senki nem öregnek születik, s van, ki meg se éri,

túlontúl korán elköszön ettől a földi világtól,

és hogy miért, a vég előtt meg sem érti.

A természet úgy örül

A természet úgy örül a folyamatos háborúknak,

és a hihetetlen pusztításnak, amit elszenved,

oly boldog, hogy az emberek háborúznak.

Minden zege-zuga tele van lőszerrel, rakétával,

és a sok-sok soha le nem bomló hulladékkal,

ám e tények leplezve vannak hazugsággal.

Persze tudja, hogy ezek csakis díszei a Földnek,

örökre beleivódnak a talajba, minden sejtbe,

és jót tesznek az életnek, no meg a zöldnek.

Imádja azt is, hogy fentről szórják rá a mérget,

gyakorta be van csíkozva a tündöklő égbolt,

s eme gyakorlat sajnos nem igen ér véget.

Bezzeg a kisemberek, azok igazán szennyeznek,

az autóikkal, a légzésükkel és a létükkel is,

ám a bolygóért nem nagyon könnyeznek.

A természet úgy örül, hogy állandóan tiporják,

s az egykori gazdag élővilága csupán emlék,

immár fel sem ismeri régi szép mivoltát.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30