Saját alkotásaim
Az öregedés terhe erősen nyomja a vállat,
és könnyedén elveszi az életkedvet is,
a lélek pedig csak mankóval járhat.
Az öregedés terhe a szívet bánatossá teszi,
az ember nehezen fogadja el mindezt,
s főleg azt, ha valaki ezt szóvá teszi.
Az igazság súlyát elviselni csak kevesen bírják,
mert ahhoz becsület és nagy lelki erő kell,
akiknek ilyen nincs, magukat elsírják.
Az igazság súlyát elviselni gyakorta lehetetlen,
az emberek zömének ugyan nagy a szája,
ám a valóságban oly sokuk tehetetlen.
A valósággal szembenézni sokan nem szeretnek,
mivel az igen fájó tud lenni a legtöbbször,
s tudják, ez ellen nem sokat tehetnek.
A valósággal szembenézni egy próbatétel, teher,
ami olyan hatalmas súlyt helyez a lelkekre,
melyet az emberek zöme nehezen kezel.
Amikor végre feltűnik a fény a nehéz út végén,
a megfáradt ember alig hiszi el és felsóhajt,
érzi, ahogy éled a remény a lelke mélyén.
Amikor végre feltűnik a fény, ledobja a terheit,
amiket olyan régóta cipelt már, annyira rég,
s ez a pillanat megszépíti a végső perceit.
A legerősebb is összeroskad, ha túl sok már a teher,
ha nem bírja tovább azt a hihetetlen nyomást,
és a lelkének, csupán a fájdalom felel.
A legerősebb is összeroskad, amikor elhagyja az erő,
amikor immár teljesen összezuhan és feladja,
s végül reá csukódik, a sötét koporsófedő.
Életünk nagy része munka, teher és szenvedés,
megfelelni akarás, jó pofizás, fejet hajtás,
engedelmesség és gyakori tettetés.
Vajmi kevés az öröm, a vidámság, a boldogság,
az igaz szeretet, a felhőtlen kacaj, a mosoly,
pedig a lélek sebeire, ez az orvosság.
Életünk nagy része küzdelem, bizony a halálig,
és nagyon fáj beismerni a gyengeségeinket,
ha a szívünkben igazság nem tanyázik.
Reménytelenül az élet nem más, mint szenvedés,
amelyben mindennap csupán kínzó teher,
és minden éjszaka félelem, rettegés.
Reménytelenül élni olyan, mintha nem is élnénk,
mintha csak bábok lennénk a sötétségben,
s folyamatosan a pokol tüzén égnénk.
Önnön fájdalmait valamennyi ember maga érzi,
és önmaga szenved miattuk, bár leplezheti,
gyötrelmek között bizony nehéz élni.
A fájdalom elbizonytalanít, megkeseríti a lelket,
szétzúzza a figyelmet és mélabússá is tehet,
s a lélek kiutat ebből nehezen lelhet.
Más segíthet ugyan, ám a terheket nem veszi át,
nem is tehetné, hiszen neki megvan a magáé,
és szabadulást a sajátjaiból sem lát.
Önnön fájdalmait mindenki szenvedheti a sírig,
bár lehetnek időszakok, amikor kisüt a Nap,
és általa a remény, eljuthat a szívig.
Szívünk csücske, a hétfő, a legkedveltebb nap,
s már reggel, amikor megszólal a vekker,
az emberek sokasága a szívéhez kap.
Mosolygó arccal néznek az órára és készülnek,
és félig még alva indulnak a fürdőszobába,
ahol a tükör előtt állva szépülnek.
Azután fogják a táskáikat, a reggeli elemózsiát,
körbenéznek a lakásaikban, minden zugban,
és ezzel be is fejezik eme ceremóniát.
Irány a munkahely, busszal, vonattal, kocsival,
persze vannak, akik gyalogosan teszik ezt,
felvértezve idegekkel és sok sztorival.
Jöhet végre az élet értelme, a munka végsőkig,
sőt, szakadásig, kimerülésig, igen vidáman,
s ez a nap is jócskán az agyakba vésődik.
Délután, mikor vége a szokásos napi rutinnak,
hazaindulnak a szorgos dolgozók tömegei,
s nekiesnek a sörnek, bornak, pudingnak.
Szívünk csücske, a hétfő, így lesz a nyugdíjig,
az azonban oly távoli, mint a világűr vége,
s addig alattunk, biz a föld is megnyílik.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
