Saját alkotásaim
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, kiút nincsen,
s élje bárki is, bárhogyan az életét, legyen bármily jó,
ezt nem tudja elkerülni, semmiféle kincsen.
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, s ez szomorú,
tetteink, gondolataink, idővel mind semmivé válnak,
és meglehet, a sírjainkon sem lesz koszorú.
A kifacsart citrom egykor egy fiatal növényke volt,
és pici, apró növedéknek tűnhetett csupán,
akkor még az élete, a fejlődésről szólt.
A levelei zöldültek, nőttek, erősödött, magasodott,
egyre jobban ellenállt a viharnak, a szélnek,
és egészségesen, szépen gyarapodott.
Hamarosan elérte a fénykorát, terméseket hozott,
szép sárga termései szinte sugallták az erőt,
s a ragyogó Nap, rájuk csókot dobott.
Telt-múlt az idő, s az egykori szépsége megkopott,
a törzse fásodni kezdett, betegség gyötörte,
és már nem igazán volt a megszokott.
A kifacsart citrom, úgy kezdte, ahogyan sok társa,
született, fejlődött, élt és végül el is kopott,
így lett belőle citromlé, az élet teájába.
A szenvedésért megszületni nem egy öröm, nem áldás,
és nem rózsaszínű álmok beteljesülése sohasem,
épp ellenkezőleg, a nullává, a semmivé válás.
A szenvedésért megszületni nem egy öröm, biz veszély,
mivel aki megszületett, azonnal halálra ítéltetett,
és ettől nem is menti meg, semmiféle szeszély.
Megszületik, s felsír a gyermek,
e pillanatban újjáéled a remény,
a család tagjai egymásra lelnek,
a pici élete talán nem lesz kemény.
Etetik, gondozzák, törődnek vele,
minden óhaját, rezdülését lesik,
a szívük boldogsággal van telve,
s mindezt nagy szeretettel teszik.
Szállnak a napok, telnek az évek,
az iskolák után jön a kemény való,
a boldog napok lassan véget érnek,
a sors korántsem az a kegyes csaló.
A lehetőségek gyakran csekélyek,
a szülők teherbírása erősen apad,
korlátozottakká válnak az esélyek,
az idő megállíthatatlanul halad.
Felnőttként már minden nehezebb,
jön a gondok, bajok, problémák sora,
a felelősség nem lesz soha kevesebb,
a kedélyes időszak végleg elillan tova.
Elgyötrődik a test, fárad az elme,
megszokás és rutin üti fel a fejét,
mintha a pillanat másképpen telne,
az ember gyakran dörzsöli a kezét.
Betegségek gyötrik, fogynak az álmai,
szíve gyengül, lelke közönyösen rideg,
homályba vesznek egykor vonzó vágyai,
érzi nem jön újabb tavasz, marad a hideg.
Megborzong. Árnyék suhan a szobában,
hűvös lehelete végig simogatja az arcát,
szülei és testvére „eltávoztak” korábban,
egyedül Ő vívja még reménytelen harcát.
Könnycsepp csillan szomorú szemében,
az árnyék beburkolja, s kiutat nem talál,
látja egykori önmagát szerettei körében,
mosolyog, mikor magához öleli a Halál.
