A régmúlt emléke most is fennen ragyog,
és szép perceket idéz fel a lelkünkben,
főleg látva, most milyenek a napok.
A régmúlt emléke soha nem válik köddé,
és nem sebez meg úgy, mint ez a világ,
csak sajnos nem élhetjük át többé.
A régmúlt emléke
Címke: szomorúság
Elbúcsúzni a szeretteinktől
Elbúcsúzni a szeretteinktől túlontúl nehéz,
hiszen sokszor nem is lehettünk velük,
és annyira fájdalmas ez az egész.
Legtöbbször dolgozni voltunk, netán úton,
szinte minden percünket lefoglalták,
és nem változtathatunk a múlton.
Keveseknek adatik meg, hogy elköszönjön,
a tiszteletét és a háláját kifejezhesse,
s még egy kis időért könyörögjön.
Elbúcsúzni a szeretteinktől kegyes pillanat,
megismételhetetlen és szívszorongató,
megroppan a lelkünk egy perc alatt.
Csak emlék marad
Csak emlék marad mindaz, mit megéltünk,
az életünk eddigi valamennyi pillanata,
mikor vágytunk, féltünk, s reméltünk.
Emlék marad minden álmunk, s a tetteink,
a titkos szerelmeink, a szép reményeink,
s emlékek maradnak egykori terveink.
Csak emlék marad már, amikor jól voltunk,
amikor nem igyekeztek végezni velünk,
s amikor önmagunkért nem szóltunk.
Az is emlékké válik, mikor ostobán hittünk,
elhittünk mindenféle hamis hazugságot,
és a jót nem sikerült sikerre vinnünk.
Csak emlék marad mindez, s igen szomorú,
annyi mindent elszalasztottunk végleg,
de vár még reánk egy díszes koszorú.
Az ünnepi időszakban
Az ünnepi időszakban sem felhőtlen az élet,
a gondokat, bajokat nem fújja el a szél,
és így nehéz békével zárni az évet.
Az ünnepi időszakban is létezik bú és bánat,
sokaknak szomorúság járja át a szívét,
miközben más a fellegekben járhat.
Az ünnepi időszakban magára lel a szeretet,
és igyekszik boldoggá tenni a napokat,
megcirógatva felnőttet, s gyereket.
Az ünnep fényei
Az ünnep fényei nem mindenkinek ragyognak,
s nem mindenki érezheti a szeretet melegét,
van, hogy bánat jut kicsiknek, nagyoknak.
Az ünnep fényei néha csupán árnyékot vetnek,
árnyékot az elesett és magányos emberekre,
azokra, akik a szeretteikkel nem lehetnek.
Az ünnep fényei a szívekbe új reményt hoznak,
örömmel, s boldogsággal töltik fel a lelkeket,
egy kis időre búcsút inthet a jó a rossznak.
Az igazságszerető ember
Az igazságszerető ember fájlalja, amit lát,
és szomorú a szíve a sok rossz miatt,
hiszen ő még látja a fűtől a fát.
Az igazságszerető ember a valóságban él,
és mindennap megküzd az igazságért,
miközben csendesen maga is fél.
Amikor tétlenül nézzük
Amikor tétlenül nézzük, hová visz a sorsunk,
s az ujjunkat sem mozdítjuk magunkért,
nem számít, végül miket is mondunk.
Nem számít miről álmodunk, mire vágyunk,
miket óhajtunk és mi is okozna örömöt,
kizárólag a fantáziánkkal játszunk.
Amikor tétlenül nézzük, hogy mi lesz velünk,
s félelmünkben gondolkozni sem merünk,
persze, hogy emiatt sokat fáj a fejünk.
Ami a szívnek fáj
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Mindenki lelkét gyötörte már
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
A megemlékezés fényei
A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,
ilyenkor az emberek önmagukba néznek,
és szeretet árad kicsikben, nagyokban.
Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,
fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,
s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.
Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,
oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,
s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.
A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,
a sírokon virágok, a szemekben könnyek,
s e könnyek megcsillannak a fényben.
