szomorúság Archívum - 3 / 13 oldal

Arcmaszk mögé bújva

Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,

csupán egy szolga és egy arctalan senki,

ki önmagára a félelem miatt nem lel.

Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,

mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,

semmint képviselni az égető valóságot.

Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,

letagadni mindazt, amit valaha szeretet,

és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.

Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,

és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,

mintsem kardot fogni, még ma, máris.

Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,

és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,

s amiért manapság igen sokat enged.

Aki már járt a csúcson

Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,

igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,

és így lettek szebbek a napok, esték.

Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,

és az az út keserűséggel volt kikövezve,

s nem létezett olyasféle, hogy kiút.

Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,

ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,

minden szava fájó, égbe kiáltott szó.

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

Az idő múlását megállítani

Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,

és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,

ám az ember ez ellen nem tehet.

Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,

s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,

arra vágyik, hogy a lelke szálljon.

Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,

játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,

és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.

Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,

s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,

valamennyi gondját örökre feledve.

Az idő múlását megállítani biza reménytelen,

és ezen az önámítás sem tud változtatni,

minden próbálkozás erre, esélytelen.

Miután elköszönünk e világtól

Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,

megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,

s örömmel csukjuk le a szemünk.

Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,

feláldoztuk az életünk javát, másoknak,

és hittük, ennek sohasem lesz vége.

Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,

ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,

és nem is harcolunk az igazunkért.

Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,

és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,

holott minden ezen múlott, rajtunk.

Mind kiszolgáltatottak vagyunk

Mind kiszolgáltatottak vagyunk, amíg élünk,

amíg hordozzuk a saját terheink súlyát,

s amíg csakis rettegünk és félünk.

Amíg elhisszük, hogy nekünk más nem is jár,

és soha nem karol fel minket a remény,

addig biz az élet minden perce fáj.

Mind kiszolgáltatottak vagyunk, ha hagyjuk,

ha nem küzdünk és nem is ütünk vissza,

akkor a végzetünket meg is kapjuk.

Mindig van ok a panaszra

Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,

amíg nem az történik, amit szeretnénk,

hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.

Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,

és hiába zárjuk be az elménket örökre,

ha kimaradunk mindenféle jóból.

Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,

és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,

mind ott vagyunk, a sors kezében.

Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,

és mindig is lesz, míg ember az ember,

önmagunkban jogosan kétkedünk.

Aki csak a rosszat akarja látni

Aki csak a rosszat akarja látni, az azt is fogja,

nem látja meg a jóságot, vagy a szépséget,

s önnön keserűségének lesz a foglya.

Nem hallja meg a madarak csilingelő énekét,

tudomást sem vesz a gyönyörű virágokról,

és nem is fogja fel a szeretet lényegét.

Nem tűnik fel neki, ha a Nap ragyog az égen,

nem értékeli a jó szándékot, a segítséget,

ahogy a Hold mosolyát sem az éjben.

Aki csak a rosszat akarja látni, magát bántja,

a számára a jókedv, s a derű, nem létezik,

sőt, ami ingyen van, még az is drága.

Mikor búcsút kell intenünk

Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,

fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,

és a szívünket a szomorúság veszi körül.

Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,

a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,

megválni a sokat dédelgetett álmainktól.

Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,

az egészségünktől, az egykori önmagunktól,

s az általunk kialakított sajátságos képtől.

Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,

a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,

a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.

Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,

minden örömünknek, s a veszteségeinknek,

a szemeink a könnyek tengerében úsznak.

Milyen szomorú szó is a soha

Milyen szomorú szó is a soha, de még milyen,

számtalan gondolatsor kezdődhet e szóval,

és a legtöbb nem úgy zárul, hogy igen.

Soha nem érem el azt, amire annyira vágyom,

soha nem lehet enyém a szívem szerelme,

és soha nem válik valóra a régi álmom.

Soha nem leszek sajnos gazdag, csak szegény,

soha nem adatott meg nekem sok minden,

és ráadásul még el is hagyott a remény.

Soha nem leszek sem fiatalabb, sem erősebb,

soha nem leszek bátrabb, ügyesebb sem,

sem bevállalósabb, vagy rámenősebb.

Soha ne mondja senki, semmikor, hogy soha,

és ne is higgye, hogy nem hall többet ilyet,

hisz e mondatoknak hosszú ám a sora.

Milyen szomorú szó is a soha, csak néha nem,

soha nem adom fel, soha nem hajtok fejet,

és soha nem láthat vesztesnek a szem.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31