szomorúság Archívum - 2 / 14 oldal

Virágos réteken

Virágos réteken sétál a megfáradt remény,

és azon mereng, az élet mennyire kemény.

Szomorú ettől, elege van, pihenőre vágyik,

a hajdani időkből már semmi nem látszik.

Tudja, az emberek könnyen becsaphatóak,

s a számára a gyengeségeik nyilvánvalóak.

Nem boldog, hisz látja, elesettek, esendők,

soha nem voltak, nem is lesznek egyenlők.

Virágos réteken kullog a remény zavartan,

s nem érti, hogy is lehet ennyire zavarban.

Úgy dönt, most ideje szabadságra vonulni,

míg ez a világ nem képes a hibáiból okulni.

A valóságot elfogadni

A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,

az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,

s aki mindezzel szembeszáll, merész.

A valóságot elfogadni mámor a semmibe,

önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,

azonban mindez nem jó semmire.

A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,

mivel a tudat és az elme nem is bírja el,

s ez ellen az ember nem sokat tehet.

A lélek szomorúan látja

A lélek szomorúan látja, szenved a test,

fájdalmak és betegségek kínozzák,

a barátja nem túl jó képet fest.

Egykoron együtt indultak el az útjukon,

megfogták egymás kezét, s uccu neki,

akkor még mosollyal az arcukon.

Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,

jól érezték magukat, egyek voltak,

és tették a dolgukat szorgosan.

Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,

és elhomályosították a Nap fényét,

nem ragyogott úgy, mint régen.

A Hold is látta, változni kezdett valami,

mikor éjjelente betekintett hozzájuk,

a testnek a nyögését vélte hallani.

Jól hallotta, a test alaposan megkopott,

a lélek sajnálattal nézte alvó társát,

hisz az ő ereje még nem fogyott.

Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,

ám egyedül képtelen sok dologra,

ezt a fintort szánta neki a sors.

A lélek szomorúan látja, megállt az óra,

és a bagoly huhogása figyelmezteti,

nem számíthat már semmi jóra.

Önnön fájdalmát

Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,

maga szenvedi el és maga is viseli,

ugyanakkor a másokét kétli.

Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,

nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,

s csak merengve nézi a sírokat.

A sírokat, melyekben a családja pihen,

melyekben az ismerősei fekszenek,

és képtelen elhinni, van ilyen.

Önnön fájdalmát senki nem feledheti,

nincs rá mód, az vele él, s vele hal,

soha nem fogja őt elereszteni.

Olyan sokan szomorkodnak

Olyan sokan szomorkodnak, nap, mint nap,

szenvednek a fájdalmaktól, a bánattól,

és reményt bizony nem sokuk kap.

Szenvednek a nélkülözéstől, az igaztalantól,

különféle betegségektől, a pénzhiánytól,

és nem állnak messze a vigasztalantól.

Látják, milyen sebességgel terjed a sötétség,

így egyre kevesebb fény jut el hozzájuk,

s érzik, a számukra nem jön segítség.

Olyan sokan szomorkodnak ezen a világon,

a szemek völgyét sós patakok áztatják,

s vizük megcsillan a letépett virágon.

Sokan nem mernek szembenézni

Sokan nem mernek szembenézni önmagukkal,

és nem merik felvállalni önnön hibáikat,

nem bírnak el gondjaikkal, bajaikkal.

Sokan nem mernek szembenézni a valósággal,

az érzéseikkel, fájdalmaikkal, bánatukkal,

és a jelenlegi világ okozta csalódással.

Sokan nem hiszik el

Sokan nem hiszik el mindazt, amit látnak,

nem bírják elviselni a valóságot magát,

és így mindig csak a csodára várnak.

Sokan nem hiszik el, amit bizonyít az élet,

még akkor sem, ha ezt magukon érzik,

s emiatt folyton keserűségben élnek.

Sokan nem hiszik el, hogy többre képesek,

sírnak, panaszkodnak és nem küzdenek,

halálukig fújják, az esélyeik rémesek.

Sokan nem hiszik el, hogy lehetne szavuk,

és igenis változtathatnának sok dolgon,

ha nem volna az az akadály, maguk.

Sokan küzdenek kínokkal

Sokan küzdenek kínokkal, meg fájdalmakkal,

meg nem értéssel, lenézéssel, bánattal,

és szembesülnek sértő rágalmakkal.

Sokan küzdenek csalódással és lelki sebekkel,

titkos vágyakkal, meg nem élt álmokkal,

s teszik mindezt könnyes szemekkel.

Sokan küzdenek kiábrándultsággal, haraggal,

nélkülözéssel, lemondással és tagadással,

a becsületet nem megvehető arannyal.

Sokan küzdenek békétlenséggel, s vívódással,

reménytelen szerelemmel, kiszolgáltatva,

s a kapcsolatukban állandó civódással.

Sokan küzdenek kínokkal, sebzett reménnyel,

szeretetnélküliséggel, csendes magánnyal,

és eme világon egyre kevesebb eséllyel.

A régmúlt emléke

A régmúlt emléke most is fennen ragyog,

és szép perceket idéz fel a lelkünkben,

főleg látva, most milyenek a napok.

A régmúlt emléke soha nem válik köddé,

és nem sebez meg úgy, mint ez a világ,

csak sajnos nem élhetjük át többé.

Elbúcsúzni a szeretteinktől

Elbúcsúzni a szeretteinktől túlontúl nehéz,

hiszen sokszor nem is lehettünk velük,

és annyira fájdalmas ez az egész.

Legtöbbször dolgozni voltunk, netán úton,

szinte minden percünket lefoglalták,

és nem változtathatunk a múlton.

Keveseknek adatik meg, hogy elköszönjön,

a tiszteletét és a háláját kifejezhesse,

s még egy kis időért könyörögjön.

Elbúcsúzni a szeretteinktől kegyes pillanat,

megismételhetetlen és szívszorongató,

megroppan a lelkünk egy perc alatt.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31