sötétség Archívum - 27 / 27 oldal

A szomorú Nap

Ébredezett a Nap keleten,

álmatagon nagyot ásított,

arca szerepel több leleten,

jobbra nem is számított.

Harmattal frissítette magát,

vidáman felfelé szökkent,

szépséggel töltötte a hasát,

kíváncsisága nem csökkent.

A szépség alant tárult elé,

dús mezők, illatos virágok,

méhek, sasok szálltak felé,

csodásnak látta eme világot.

Mosolyogva folytatta útját,

az állatok menetét követte,

felidézte ifjúságát és múltját,

kenyere javát immár megette.

Bárányfelhők legeltek körötte,

patakok, tavak vize csillámlott,

az élővilág pihenni tért mögötte,

nyugat felé dörgött és villámlott.

A vidéket igen sötét vihar dúlta,

gaz lepte be a termékeny talajt,

régi rétjét a posvány felülmúlta,

némává téve az életteli kacajt.

Ezt látva a Nap szomorúvá vált,

magába fordulva vörösen izzott,

mindaz mit látott igencsak fájt,

bizodalma e világban megingott.

Fény az éjben

Sötétbe burkolózott a világ,

elborítja az elmét a Gonosz,

elhervad valamennyi virág,

a jó be semmit nem poroz.

Rideg közöny árad az éjben,

lefagy a derű, s pusztul a szív,

megdicsőülve fürdik a vérben,

a sötétség újra magához hív.

A szája szélén csorog a nyála,

büszkén hirdeti a véges véget,

hiszi mindenért neki jár hála,

az emberi fajért eleget vérzett.

Önhitten elámul saját magától,

alantasan, sunyin lapulva nevet,

ám vesztesen kerül ki a csatából,

önmagáért túl sokat nem tehet.

Lesújtva, vértől áztatva jajgat,

utat tör a Fény és apróra vágja,

erejéből új gonosz nem sarjad,

kialszik az örök sötétség lángja.

Izzó világ

Pusztító napok, izzó világ,

gonosz sötétség mindenütt,

elenyészik az összes virág,

sokan elvesztik mindenük.

Kínzó gyötrelem, fájó élet,

csalódás, reménytelen bánat,

sokat szenved az igaz lélek,

az igazság magára még várat.

Becsapás, félrevezetések sora,

szemfényvesztő, hazug szavak,

ezeknek hinni nem szabad soha,

a valóság a pusztulás felé halad.

Oly kevés az öröm, a jó, a szép,

a becsület a haláltusáját vívja,

s gúzsba kötve szenved a nép,

becsapva a régmúlt időket hívja.

Kapzsi uralom, gyilkos vágyak,

hosszú, emberi nyájak menete,

minden nap rémálommá válhat,

s hullik a becsapottak serege.

Pont ez a cél. Pusztítani és ölni.

Elvenni másoktól amit csak lehet,

így fog az ismert világ összedőlni,

ez ellen csupán a józan ész tehet.

A józan ész, melyből sok is kevés,

a tiszta szív, ami ugyancsak ritka,

a vég előtt talán eljön egy felkelés,

az ébredés lehet a győzelem titka.

A sötét jövő

Az emberi történelem forgatagában,

folyamatosak voltak a háborúk,

a lét minden mozzanatában.

Tömegeket irtottak ki isten nevében,

gyilkoltak, raboltak és dúltak,

a véres csaták hevében.

Leigáztak országokat, népeket, hazát,

elrabolták a javakat, területeket,

elnyomva az igazság szavát.

A gyűlölet, a kapzsiság vezérelte őket,

a hatalomvágy emésztő tüzében,

vágattak le kezeket, s főket.

Nőket, gyerekeket erőszakoltak rendre,

aki ellenállt az életével fizetett,

keményen intették csendre.

Ma sincs másképpen, csak más a háttér,

gyilkosabb fegyverekkel bírnak,

biz a világra a béke ráfér.

Azonban erre semmi esély nem látszik,

a világ igazi urai telhetetlenek,

valamennyi istent játszik.

Nem atombombákkal mérnek csapást,

hisz nem maradna épen semmi,

hiába küldenék a kaszást.

Sunyin pusztítanak, alattomos módon,

biológia háború a megoldásuk,

a tervüktől nincs ki óvjon.

Járványok tömegét állították már elő,

félelmet, rettegést gerjesztenek,

számukra a pánik a nyerő.

Karámba záratják az embereket bárhol,

cenzúrázzák az igazság szavát,

a világra ez a kör rászól.

Túlnépesedett a bolygó, pusztulni kell,

a kiválasztottak maradhatnak,

a többi esélyt nem lel.

A vakcinájukat kötelezővé fogják tenni,

hatásos adalékkal és chippel,

nem állja útjukat semmi.

A szabadság útja sajnos a végéhez érhet,

a látszata is megsemmisülhet,

kegyelmet nem kérhet.

Az utódokra csupán a sötét jövő marad,

sokszor eszükbe jutnak elődeik,

kik miatt sorsuk arra halad.

Pislákol még a remény halovány fénye,

az öntudatnak ébredni muszáj,

különben mindennek vége.

Lehunyt szemek

Felhők gyűlnek az égen,

erősödik a sötétség szele,

alant kavarog a mélyben,

a levegő már tele van vele.

Ellep mindent gyilkos pora,

marja a torkot és a szemet,

mintha nem múlna el soha,

ez így még meddig mehet?

Halálos erővel sújt le majd,

nem kímélve élőt és holtat,

nem hoz mást, csupán bajt,

eltörölve az eddigi múltat.

A szemek nem akarják látni,

remélik ez csak rossz álom,

lehunyva kívánják kivárni,

nehogy a vég nagyon fájjon.

Önámítva áltatják magukat,

csupán fel kellene nyílniuk,

megoldhatnák önnön bajukat,

a látásukban kellene bízniuk.

Félelembe zárva

A világ népei félelemben élnek,

minden percük állandó rettegés,

hazugság az, mit igaznak vélnek,

mi történik, csupán hamis tettetés.

A valós hatalom igába hajtja őket,

csupán engedelmes szolgákat akar,

egyaránt eltipor férfiakat és nőket,

folyamatosan gyilkos mérget kavar.

Mérgezi a levegőt, az ételt, a lelket,

számtalan formában osztja a halált,

nyugalmat sajnos senki nem lelhet,

a haszonszerzésre új taktikát talált.

A félelem a betegségek igazi alapja,

amelyet gonoszul ki is használnak,

nem számít senki anyja, s nagyapja,

magukon kívül senkit nem sajnálnak.

Le akarják törni a szabad akaratot,

s lecsökkenteni a birkanyáj számát,

kivágni az értelmet, mint daganatot,

elhozni az állandó figyelem árnyát.

Míg a tályog növekszik a szemeken,

a remény esélytelen és a végét járja,

amennyiben nem ébrednek elegen,

szabadságát az ember hiába is várja.

Vihar közeleg

Közeleg a vihar, sötétedik az ég,

a látás nem tiszta, s szédül a fej,

a test a megtévesztés lázában ég,

a lélek kiutat a sötétből nem lel.

Arcunkba fújja a szellő a pimasz,

konok, hazug, hitvány idő szavát,

reánk fagyott már a rideg grimasz

és nem érezzük semminek a javát.

A szem dolga az lenne, hogy lásson,

a szívé, hogy érezzen, az ész tudjon,

ne várjuk meg, hogy a rossz fájjon,

üssünk oda és a gonosz had fusson!

Lehet bármekkora a sötétség ereje,

észlelnünk kell mielőtt végleg késő,

csalfa, megtévesztő a háttér serege,

küzdjünk, vagy e vihar lesz a végső.

Elmúlás

Mi is az élet? Az elmúlás kezdete csupán.

Miközben nézelődsz kíváncsian, s furán,

felperzsel, felemészt, megéget, mint a tűz,

hiába futsz, végül úgyis a halál karjaiba űz.

Harcolhatsz ellene félénken, vagy bátran,

kiállhatsz magad, vagy kiállhattok százan.

Nyerhetsz is olykor, ám becsapod magad,

bármit is tégy, az utad az elmúlás felé halad.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31