rossz Archívum - 5 / 6 oldal - Kiss Gyula versei

A levegőnket is elveszik

A levegőnket is elveszik, miután mindent elvettek,

a szabadság, a jog, s a lehetőség már nem létezik,

a sötétség homályában valamennyien elvesztek.

Le kell mondani mindenről, ami valaha érték volt,

meg kell tagadni az értelmet, a szeretetet, s a jót,

eddig az élet nem a rosszról, gonoszról szólt.

Ezután azonban minden más lesz, sokkal rosszabb,

olyan, amit felfogni is képtelen egy szabad elme,

s az alkonyat a szokásosnál sokkal hosszabb.

A Nap sem ragyog oly büszkén, mint annak idején,

s égető sugarait mások irányítják terveik szerint,

ahogyan kifognak a télnek is a rideg hidegén.

A levegőnket is elveszik, amennyiben ezt hagyjuk,

s ha csupán tétlenül várunk valamiféle csodára,

akkor a végzetünket biztosan meg is kapjuk.

De jó lenne

De jó lenne jégbe fagyni, másik korban felébredni,

ahol nem létezik rossz, gonosz, irigység, gyilok,

ám békében lehet örülni és beszélgetni!

Ahol nincs nyomorgatás, félelemkeltés, hazugság,

ahol nem rettegtetik az emberi lelkeket folyton,

s ahol az őszinte, tiszta szeretet a valóság!

Hol természetes a megértés, a segítőszándék, a jó,

ahol nem avatkoznak bele a természet rendjébe,

nyaranta süt a Nap és télen hullik a hó!

Ahol nem a kiirtás a cél, s nem a sötétség hatalma,

hanem az összefogás, az együttműködés ereje,

s mindennek a boldogság az igazi jutalma!

De jó lenne egyszer úgy felébredni, hogy ne fájjon,

az igazság, a tisztesség és a becsület világában,

a lélek szerelmesen, egy másikkal szálljon!

A vég küszöbén

A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,

s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,

és megérinti az elmúlásnak a selyme.

Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,

nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,

s nem engedi a rosszat sohasem vissza.

Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,

békében élhetne az emberiség egymással,

s bizony feleslegesek lennének a viták.

A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,

minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,

és onnantól bizony már nincs odább.

Míg elménk engedi

Míg elménk engedi, addig hozzunk döntést,

addig mérlegeljük, hogy mi a jó, a rossz,

s felejtsük el az egónkat és az önzést.

Addig szeressünk, s tegyük meg, amit lehet,

hiszen később, mikor agyunk már kifárad,

az emberek többsége hibáinkon nevet.

Addig nyújtsunk kezet, amíg van még kinek,

és emeljük fel a földről az elnyomottakat,

ám ne is kérdezzük, hogy azt minek.

Mindig harcoljunk az igazságért és a jókért,

ne adjuk fel soha, semmikor, semmiért,

sem pénzért, aranyért, vagy csókért.

Míg elménk engedi, addig lehetünk valakik,

ám amikor a homály leereszkedik reánk,

semmivé válnak vágyaink, s szavaink.

Miért?

Miért múlik el oly gyorsan a jó, s lassan a rossz,

és miként menekül az ember a bezártságba,

melyből kijutni egy életet átívelő hossz?

Miért csak akkor számít valaki, ha már nincsen,

mikor nem lehet többé jelen, s nem segíthet,

s romba dől a világon mi volt, minden?

Miért titkoltak az igazi, valós és őszinte érzések,

hogy lehet elfojtva a szerelem és a fájdalom,

s örökre elhallgatva a lényeges kérdések?

Miért retteg az értelem, mikor a butaság tombol,

és hogy maradhat tétlen a vésznek az idején,

amikor a gonosz gyilkol, pusztít, rombol?

Hogyan áldozhatja fel a szülő drága gyermekét,

s miért engedelmeskedik a sötétség delejének,

megtagadva az elődei, ősei bátor szellemét?

Miért tagadja meg bárki a lelkét, saját önmagát,

hitványul feladva a becsületét, hitét a pénzért,

ahelyett, hogy elpusztítaná a sátánnak hadát?

A kételkedések ideje

A kételkedések ideje véglegesen lejárt,

a hazug propaganda sajnos igen bevált.

Az emberek jó része elaltatott és kába,

és a központi hírektől tátva van a szája.

Szentül hiszik, hogy mi elhangzik igaz,

s számukra csak a bemérgezés a vigasz.

Azzal álmodnak és reggel azzal kelnek,

remélve megváltást csakis így nyernek.

A saját hóhéraikra istenként tekintenek,

de a halálsejtek a vérükben keringenek.

Nem sokáig fogják dicsőíteni a rosszat,

s nem élhetnek le egy teljes élethosszat.

A kételkedések ideje értelmét vesztette,

a végzet a programját ím megkezdhette.

E program egyszerű, mindenkire halál,

kiben az értelem kicsit is otthonra talál.

Oly sok a rossz

Oly sok a rossz a világban, oly sok a gonosz,

s annyira sok a szenvedés és a kínlódás,

amit a szörnyű hőség tovább fokoz.

Olyannyira nagy a keserűség, jókora a bánat,

számtalan a csalódás, s a meg nem értés,

és bizony mindez nagyon is fájhat.

Hihetetlen a hiszékenység, s jókora a félelem,

rekordokat dönt az egymás ellen fordulás,

és ezt az ép elme felfogni képtelen.

Értelmetlen a viszály, az ostobaság határtalan,

a tudatlanság nagyon sok gondot okozhat,

s a valódi érvek igazsága hatástalan.

Oly sok a rossz a világban, pedig lehetni béke,

és lehetne megértés, szeretet, s nyugalom,

ha az értelem nem nézne folyton félre.

Túl kell élni

Túl kell élni a sok rosszat, mit reánk öntenek,

a rengeteg hazugságot és gonosz ármányt,

az aljasok gyakorta jó jelmezt öltenek.

El akarják fogadtatni, hogy nélkülük végünk,

és meghalhatunk a semmitől is, s bármikor,

közben úgy örülnek, ha hullik a vérünk.

Állítják, semmi nem kötelező, ám zsarolnak,

fenyegetnek, rémisztgetnek éjjel és nappal,

s folyvást a gyilkos méregről papolnak.

Dicsőítik a pusztulást, az iszonytató végzetet,

és elhallgatják a borzalmas célt, a kiirtást,

igen erősen tagadják a valódi lényeget.

Túl kell élni mindezeket, azért is, bármi áron,

nem szabad engedni, hogy ezt megtegyék,

s a végén ez a sok rossz nekik fájjon!

A Rossz és a Jó harca

A Rossz és a Jó harca szakadatlanul folyik,

küzdelmük örök, az idők végéig tart,

erejük azonban lassan fogyik.

Változó sikerrel vívják a csatáikat naponta,

néha görcsösen egymásba fogódzva,

s olykor-olykor csak nyafogva.

Mindkettőnek megvan a maga háttér serege,

mely őket szolgálva, értük esküt téve,

megteszi azt, ami saját szerepe.

Mikor összecsapnak, kardjuk pengéje villan,

s a páncéljukon ragyogó Nap fénye,

minden mozdulatuknál csillan.

A Rosszat a sötétség növekvő ereje táplálja,

s amíg a Jó lassan elfeledetté válik,

a gonosz a lapjait számlálja.

A Rossz és a Jó harca a vége felé közeledik,

mindkettő a döntő ütközetre készül,

pajzsuk, páncéljuk töredezik.

Érzik, s tudják, hogy már nincs kiút innen,

végleg el kell dönteni, hogy ki győz,

más lehetőség nincsen.

Megfogalmazás kérdése

Hogyan lehet a jót rossznak,

a rosszat pedig jónak láttatni,

mindent homályba borítani

az utolsó fákat is kivágatni?

Elhallgattatni az igaz szavát,

dicsőíteni mi gyilkos, álnok,

mindenkit rabszolgává tenni,

míg el nem hallnak az álmok?

Megnyirbálni a mondandót,

letagadni az eltitkolt világot,

terjeszteni a sötétséget, posványt,

sárba tiporni megannyi virágot?

Agymosottá tenni a népeket,

elérni, hogy feladják a hazájuk,

eltörölni a saját történelmüket,

elhitetni, otthonuk nem a sajátjuk?

Ez megfogalmazás kérdése csupán,

a butítás módja a szavakban rejlik,

a sötétbe taszítás mindaddig tart,

míg az igazság többé fel sem sejlik.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31