Saját alkotásaim
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
van közöttük színpompás és van sötét,
mind ott nőttek, a tetteink fényén.
Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,
van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,
s olyan is, amelyik mindig megható.
Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,
olyan is, amelyiket megtépázott az idő,
s van, amely elérte a legszebb címet.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,
s velünk köszönnek el létünk végén.
Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,
amíg nem az történik, amit szeretnénk,
hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.
Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,
és hiába zárjuk be az elménket örökre,
ha kimaradunk mindenféle jóból.
Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,
és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,
mind ott vagyunk, a sors kezében.
Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,
és mindig is lesz, míg ember az ember,
önmagunkban jogosan kétkedünk.
Az élet sokszor nem rózsás, inkább büdöske,
egy bánatos, szomorú és hervadozó virág,
amely szeretné, ha a fényben fürödne.
Az élet sokszor nem rózsás, bizony, nem az,
varázslatos és pompázatos volt egykoron,
mára azonban belepte a kertjét a gaz.
Az igazság a börtönében szenved a kezdetek óta,
ott sínylődik, s ott is emésztődik fel teljesen,
minderről szól igen sok történet, nóta.
A rácsok mögül nézi, hogyan pusztítják el a létet,
hogyan bűvölik el az embereket hazugsággal,
és miként csapják be valamennyi népet.
Milyen módon uralkodik a gonosz a világ fölött,
s miként tudja uralni a hiszékenyek tömegét,
miközben ő áll, minden ármány mögött.
Hogyan használják fel az MI-t is önző céljaikra,
s miként fordítják majd azt az értelem ellen,
a saját szórakozásukra, gyilkos játékaikra.
Az igazság a börtönében szenved, de még remél,
még képes álmodni egy szebb, jobb világról,
de tudja, a gaz sötétség soha nem henyél.
Az élet és a sors már a kezdetektől vetélkedik,
igyekeznek mindig felülmúlni a másikat,
és mindkettő váltakozva kevélykedik.
Küzdenek fej-fej mellett, s néha egyazon úton,
ám gyakorta szemben állnak egymással,
és össze is vesznek a közös múlton.
Az élet és a sors nem mindig állhatja egymást,
mivel mindketten a győzelemre hajtanak,
s addig bizony megtesznek egy s mást.
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Senki nem öregnek születik, addig hosszú az út,
túlságosan sokat kell eltűrni és elszenvedni,
végül mégis kiderül, a valóság igen rút.
Senki nem öregnek születik, s van, ki meg se éri,
túlontúl korán elköszön ettől a földi világtól,
és hogy miért, a vég előtt meg sem érti.
A természet úgy örül a folyamatos háborúknak,
és a hihetetlen pusztításnak, amit elszenved,
oly boldog, hogy az emberek háborúznak.
Minden zege-zuga tele van lőszerrel, rakétával,
és a sok-sok soha le nem bomló hulladékkal,
ám e tények leplezve vannak hazugsággal.
Persze tudja, hogy ezek csakis díszei a Földnek,
örökre beleivódnak a talajba, minden sejtbe,
és jót tesznek az életnek, no meg a zöldnek.
Imádja azt is, hogy fentről szórják rá a mérget,
gyakorta be van csíkozva a tündöklő égbolt,
s eme gyakorlat sajnos nem igen ér véget.
Bezzeg a kisemberek, azok igazán szennyeznek,
az autóikkal, a légzésükkel és a létükkel is,
ám a bolygóért nem nagyon könnyeznek.
A természet úgy örül, hogy állandóan tiporják,
s az egykori gazdag élővilága csupán emlék,
immár fel sem ismeri régi szép mivoltát.
Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,
a hosszú kizsigerelése megszűnik,
és újfent teret nyerhet a zöld.
Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,
miután nem lesz, aki eltiporja azt,
és reménytelin folytatja a sort.
A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,
a legapróbb repedésben is fű sarjad,
és ismét burjánzik a növényi lét.
Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,
nem kell már csapdáktól tartaniuk,
s vadászok sem veszik őket észre.
Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,
kialakul az egyensúly eme bolygón,
és különleges csoda lesz belőle.
Az emberi faj után eljő a békesség kora,
kialakul egy szebb világ lehetősége,
s a régit belepi majd az idő pora.
Mindenbe bele lehet fáradni, de úgy nagyon, igazán,
és meglehet unni bármit, akár magát a létet is,
amíg nem tudunk túllépni a világ zsivaján.
Mindenbe bele lehet fáradni, rosszból mindig akad,
az emberek lelke gyakorta olyan terheket cipel,
amibe a fájó szívük majdnem beleszakad.
