Leszállt az este

Lemenőben van már az őszi Nap,

s bágyatag sugarai átölelik a tájat,

a természet kis megnyugvást kap,

miközben a hívó másnapra várhat.



Enyhe szellő simít végig a fákon,

megborzongatja a sűrű bokrokat,

emlékek szárnya rebben a tájon,

felidézve a fájó emberi sorsokat.



Egy asszony sétál a közeli parkban,

tücsök ciripelés, madárének hallik,

bánatos, szomorúan sírdogál halkan,

körülötte az élet mindenfelé zajlik.



Észre sem veszi, s bandukol odább,

kegyetlen kórral küzd, nincs remény,

a családjára gondolva halad tovább,

bizakodik, a sors hozzá oly kemény.



Gyerekei, unokái imádják, szeretik,

tudja, hiányozni fog nekik nagyon,

gyakran felkeresik, ha csak tehetik,

mindez megszűnik majd egy napon.



Végre talál egy padot és fáradtan leül,

nem érzi jól magát, s elernyedt a teste,

az ereje elhagyja, nagyon gyenge belül,

még látja, amint végleg leszáll az este.



sunset, wow, background

A dögkeselyű

Az állatvilágban zajlik az élet,

területért és élelemért vívnak,

a küzdelem soha nem ér véget,

fajuk megmaradásában bíznak.



Egyre keményebb köztük a harc,

a betolakodó élősködőktől félnek,

minden percük egy valóságos sarc,

folyamatosan rettegésben élnek.



Sötét dögkeselyű kering fölöttük,

árnyékot vet akármerre is repül,

jelenléte széthúzást okoz közöttük,

más fajokkal ő biz soha nem vegyül.



Egész életében tetemeken gázolt,

fajtársaival folyton vérben fürdött,

a hiénákkal igen jó kapcsolatot ápolt,

állandóan uralmi pozícióért küzdött.



Még repül, de az idő eljárt felette,

lassan utoléri őt a végzete, a halál,

az elkobzott dögöket már megette,

a reggel egy döglött keselyűt talál.

vulture, bird, scavengers

A nyugalom völgye

Napfény ragyogta be a tájat, melynél szebbet, emberi szem ritkán láthatott. Fákkal, virágzó bokrokkal borított dombok, hegyek gyűrűjében, hatalmas völgy terült el. Tavaszi szellő cirógatta a pompás virágok szirmait. A dús, zöld réten, megannyi apró élőlény élte mindennapjait.  E nyugalmat ritkán zavarta meg ember jelenléte.

Ma viszont, kora reggel óta csatazajtól volt hangos ez az idilli táj. Kardcsörgés, lódobogás, nyílvesszők susogása verte fel a megszokott csendet, az egész völgyben. Dárdák roppantak, pajzsok koppantak és nyögés, jajgatás, halálhörgés hallatszott mindenfelé. Vértől vöröslött a rét. Emberi végtagok, levágott fejek, lótetemek hevertek szanaszét. Porfelhő szállt a csatatér fölött. A halál szaga töltötte be a levegőt.

A forgatag sűrűjében, elszántan küzdött egy jól megtermett lovag. Villámgyorsan forgatta a kardját, miközben pajzsával védte magát. Idomított lova prüszkölve rúgta, harapta az ellenséget. Mellette küzdő társát hátulról le akarta szúrni egy idegen harcos, ám nem volt szerencséje. Ő rögtön lecsapta a karját. Ekkor kapott nyílvesszőt a lova. Nyerítve rogyott össze. Kis híján maga alá temette. Rögtön talpra ugrott és küzdött tovább. Nem volt vesztegetni való ideje. A következő percben lovasok vették körül, akik ugyanolyan páncélt viseltek, mint ő. Egy fehér lovat is hoztak neki.

Nem lehet igaz! Ma már két lovat lőttek ki alólam. – szólt oda a zászlóhordozónak.

Azt hiszem ideje bevetni a tartalék erőinket. – folytatta.

Egyetértek uram. Nagy a túlerő. Az embereink fáradnak. – hangzott a válasz.

Na, akkor utánam! – Ezzel nyeregbe pattant és úgy két tucat lovag kíséretében vágtatva indult az egyik magaslat felé. Nyilak suhantak és csapódtak be a közelükben. Több katona is holtan bukott le a lováról. Ő maga három nyílvesszőt is felfogott a pajzsával, de a negyedik a combjába csapódott. Felordított a fájdalomtól, mégis a nyeregben maradt és folytatta az útját tovább. Kis idő múltán a csapatával együtt eltűntek a domboldal mögött. Az ellenség azt hitte, hogy elmenekült és sorsára hagyta az embereit. Ebben a hiszemben még nagyobb lelkesedéssel támadták a hátrahagyott, kisebb létszámú sereget.

A domb túloldalán úgy tízezer páncélos lovas várakozott felsorakozva.  Látták a közeledőket.

Biztos a király parancsát hozzák. – mondta az egyikük.

Éppen ideje lenne. Már belefáradtam a várakozásba. – válaszolt a parancsnoka.

A közeledők megálltak egy magasabb ponton. A fehér lovon ülő lovas páncélja iszamos volt a vértől. A combjából kiálló nyílvessző okozta sebből patakzott a vér. Látszólag cseppet sem törődött vele. Levette a sisakját. A sereg meglepődve látta, hogy ez nem egy futár, hanem maga a királyuk. Nagy üdvrivalgásban törtek ki. A király csendre intette őket, majd teljes torokból ordítva szólt hozzájuk.

Katonák! Lovagok! Hazám fiai! Az ellenség betört az országunkba! Végigpusztították falvainkat, letarolták a terményeinket! Legyilkoltak minden útjukba kerülő férfit! Asszonyaitokat megbecstelenítették, gyermekeiteket pedig elhurcolták rabszolgának!  Itt és most, lehetőségünk van rá, hogy megállítsuk őket! Ideje számadást készítenünk! Vereségünk esetén mindenünk odavész! A szabadságunk, a hazánk, a családjaink, gyermekeink és nem utolsó sorban az életünk is!

Mire is mennénk az életünkkel, ha már semmink nem marad? Hogyan néznénk a népünk szemébe, ha nem tudnánk megvédeni őket? Mit gondolnának rólunk az utódaink? Miként emlékezne reánk a történelem?

‒ Több ezer katonám fekszik holtan a mezőn és majdnem ugyanannyi sebesültünk van! Ma két lovat lőttek ki alólam! Megsebesültem, de mindez mit sem számít, ha nem tudjuk megvédeni az országunkat! Kevesebben vagyunk, de mi az otthonunkért küzdünk! Az életünkért küzdünk! A szeretteinkért küzdünk! Vessünk számot és válaszoljunk a sorsnak! Minket nem lehet legyőzni! Minket nem lehet elpusztítani! Minket nem lehet megsemmisíteni és kitörölni az emlékezetből! Húzzunk most együtt kardot! Fel a pajzsot, a dárdát, az íjakat és előre a győzelemért! Előre a szabadságunkért! Velem tartotok?

A király kihúzta a kardját, megrántotta a gyeplőt, mire a paripa hangosan nyerítve két lábra állt és a levegőt rugdalta. Óriási ováció hallatszott. Az egész sereget áthatotta a lelkesedés. Az uralkodó fájdalmasan mosolygott, majd feltette a sisakját.

Utánam derék lovagjaim! Utánam a győzelemért! Végezzünk velük!

A hadsereg nekilódult. Dübörgött a föld a lovak patája alatt. Páncéljukon csillogott az immár lenyugodni készülő Nap fénye.

A völgyben, eközben már-már eldőlni látszott a csata. A betolakodók lemészárolták a királyi had legnagyobb részét. A közelgő győzelem mámorából, erőteljes dübörgés térítette magához őket. A domb irányába tekintettek. A napfénnyel szembenézve, hunyorogva, megdöbbenve látták, ahogyan óriási lovas sereg közeledik feléjük nagy iramban.

Mire leszállt az este, valamennyi megszálló holtan feküdt a vöröslő fűben. Az ország megőrizte szabadságát és függetlenségét.

A csata végén a király ledobta a sisakját és szomorúan nézett körbe. Fáradt, meggyötört arca komoly volt. Amerre a szem ellátott, a számára ismerős, halott lovagok hevertek. A nyílvessző okozta sebe nagyon fájt és sántikálásra kényszerítette. Magától pár méterre meglátta az országa egyik lobogóját a fűben, szakadtan, véresen. Odabicegett, lehajolt és felemelte, majd remegő kézzel a magasba tartotta és a katonáira nézve rövid beszédet mondott.

Győztünk! Győztünk derék lovagjaim! Nagy árat fizettünk érte! Itt fekszik népünk színe-java! Most menjetek és pihenjetek! Holnaptól újraépítjük a hazánkat!

A gyönyörű vidék hónapok múltán ismét olyannak tűnt, mint annak idején, azonban ennek a harcnak a nyomait megőrizte örökre, a csend alatt is.

39316 n

A halál árnyéka

Megszületik, s felsír a gyermek,

e pillanatban újjáéled a remény,

a család tagjai egymásra lelnek,

a pici élete talán nem lesz kemény.



Etetik, gondozzák, törődnek vele,

minden óhaját, rezdülését lesik,

a szívük boldogsággal van telve,

s mindezt nagy szeretettel teszik.



Szállnak a napok, telnek az évek,

az iskolák után jön a kemény való,

a boldog napok lassan véget érnek,

a sors korántsem az a kegyes csaló.



A lehetőségek gyakran csekélyek,

a szülők teherbírása erősen apad,

korlátozottakká válnak az esélyek,

az idő megállíthatatlanul halad.



Felnőttként már minden nehezebb,

jön a gondok, bajok, problémák sora,

a felelősség nem lesz soha kevesebb,

a kedélyes időszak végleg elillan tova.



Elgyötrődik a test, fárad az elme,

megszokás és rutin üti fel a fejét,

mintha a pillanat másképpen telne,

az ember gyakran dörzsöli a kezét.



Betegségek gyötrik, fogynak az álmai,

szíve gyengül, lelke közönyösen rideg,

homályba vesznek egykor vonzó vágyai,

érzi nem jön újabb tavasz, marad a hideg.



Megborzong. Árnyék suhan a szobában,

hűvös lehelete végig simogatja az arcát,

szülei és testvére „eltávoztak” korábban,

egyedül Ő vívja még reménytelen harcát.



Könnycsepp csillan szomorú szemében,

az árnyék beburkolja, s kiutat nem talál,

látja egykori önmagát szerettei körében,

mosolyog, mikor magához öleli a Halál.

halal kaszas

Öregedés

Míg az ember fiatal, s élettel teli,

nem lehet akadály, mi útját állja,

legalábbis reméli és balgán hiszi,

emiatt évek múltán csalódás várja.

 

Rálegyint azokra, akik óva intik,

gondolataikat nyafogásnak tartja,

az idősebbek a butaságot hintik,

szentül hiszi és komolyan vallja.

 

Telik-múlik az idő, s döbbenet éri,

fáj a dereka, sajog a háta, a válla,

ezt bizony a sorstól nagyon kikéri,

szűnjön meg mindez, de még mára!

 

Ám hiába minden, a látása is romlik,

naponta kínzó betegségek veszik elő,

eddigi álomvilága cafatokra foszlik,

rájön végre, ezután nem lehet nyerő.

 

Reszket a két keze, eltompul az agya,

éltető emlékei szép lassan eltűnnek,

bőre foltossá válik, kiüt rajta a ragya,

egy nap a gondjai örökre megszűnnek.

idos neni

Fortyog a méreg

Hosszú évtizedek óta kavarog a füst,

s a titkolt erdő mélyén susmus zajlik,

mindenféle méreggel tele van az üst,

a környéken semmi nesz nem hallik.

 

Némaságba fulladt a vidék ezen tája,

kihalt érzelmek szelleme rója az utat,

elkorhadt már a környék minden fája,

kiutat e posványból semmi nem mutat.

 

Gyilokkal teli levegőt fújdogál a szél,

parányi sejtekben is meglapul a halál,

a gonosz végzete immár új életre kél,

alanyokra az élővilágban mindig talál.

 

A fekete üstben békavese, varjúhája,

patkányborda, pókszőr, s gyíkfarok,

denevér tüdeje, rég kihalt dinó mája,

megkövesedett férgek és lárva rajok.

 

Csuhába bújt ráncos arcú vénemberek,

a kopott fakanalat egymásnak adják át,

e sötét mocsokban ők a pénzemberek,

bár közülük soha a világ egyet sem lát.

 

Gúnyos, lekezelő mosollyal röhögnek,

s mindenkit aljadék szolgának tartanak,

nemsokára már a végzetnek hörögnek,

ezért a mielőbbi eredményre hajtanak.

 

A kotyvalékuk valóban hatásos méreg,

csöpögtetik is elmékbe, italba, s ételbe,

borzalmaikat nehezen tűri a földkéreg,

mégis eljuttatják hű szolgáik az éterbe.

 

Világkormány álmaik vírusának a neve,

mely öl, szolgaságba taszít, megszüntet,

átjárja őket elképzelt isteni erejük heve,

talán a sors ekkora bűnöket megbüntet.

1 3

Csakis egy

Annyiféle halál van a világon,

ahány rovar élhet egy virágon.

Agyvérzés, rák, balesetek sora,

ez a szívproblémák igazi kora.

 

Hasnyálmirigy, agygörcs, epe,

a halálozási rovat mindig tele.

Ebóla, májgondok, légúti kór,

ezekből senki nem jöhet ki jól.

 

Mégis csupán egyről beszélnek,

azt állítják be igazi veszélynek.

Egytől kell rettegni a világban,

egy bukkan fel oly sok vitában.

 

Többen pusztulnak el másban,

az egy a gond a gazdaságban.

Egy rombol le mindent, mi jó,

de csakis az egyről eshetik szó.

 

Az egy mossa üresre az agyakat,

húz fel a rokonok közzé falakat.

Egyként hipnotizálja a népeket,

megrettenti a szegény lényeket.

 

Lehetne oly sok, de az nem cél,

az egytől biz nincs, ki nem fél.

Uralja az ébrenlét sivár perceit,

áthatja mindenki álmát, s terveit.

 

Vágyakat szüntet meg, s töröl,

vírusként ragad, tapad és pöröl.

Elhozhatja a hosszú kínok sorát,

átalakíthatja az emberi faj korát.

virus cell polygonal background

Beteggé tesz

Napjaink tele vannak félelemmel,

a legkisebb mozgás feszültté tehet,

a lélek reszket és telve sérelemmel,

mindez gyors összeomláshoz vezet.

 

A félelem megbetegít, fogságba zár,

s leépíti a szervezet véderőinek falát,

a támadókra így biz könnyű harc vár,

a rémület erősíti a szívdobogás zaját.

 

Az immunrendszer kapitulálni kezd,

már nem véd hatásosan, erejét veszti,

nem megnyugtató a sok hamis teszt,

az életet a sok bizonytalanság kikezdi.

 

A bezártság elhidegíthet egymástól,

idegessé, ingerülté válnak oly sokan,

mindenféléket képzelnek egymásról,

eközben az idő számolatlanul rohan.

 

Küzdeni kell, s fel kell venni a harcot,

fejet hajtani nem szabadna, nem lehet,

fizettünk mindezért éppen elég sarcot,

a járvány jött, ölt, de most már elmehet!

virus estudo

Minden más lesz

Jöttek-mentek a történelmi korok,

háborúk, csaták, kudarcok, bukás,

az emberi faj sokszor igen konok,

mindig azt hitte, hogy övé a tudás.

 

Kegyetlen kapzsiság jellemzi őket,

bárkit elárulnak, megölnek, ha kell,

máglyára küldtek férfiakat, s nőket,

lelkük háborog, békét sohasem lel.

 

A politikát érdekük szerint alakítják,

s a hatalomért megtennének bármit,

állandóan a vagyonukat gyarapítják,

gyakran céljaikért feláldoznak bárkit.

 

Túlszaporodták a bolygót, az életteret,

s kiirtották az élővilág számtalan faját,

az ember azt hiszi, hogy bármit tehet,

mindennek mindig elveheti a legjavát.

 

Fogyóban az ásványi kincsek, az olaj,

bepiszkítottak az egykor tiszta vizek,

sokfelé hallatszik ágyúdörgés és robaj,

folyamatosan harcban állnak a hitek.

 

Ostoba eszmékért küzdenek oly sokan,

azt sem értve, hogy miről is papolnak,

még maguk sem tudják miként, hogyan,

de addig is tovább gyilkolnak, rabolnak.

 

Nem látják be, hogy vannak határaik,

miket túllépve a vesztükbe rohannak,

elfordulhatnak tőlük a legjobb barátaik,

terveikből jók már nem igen fogannak.

 

Lassan eluralkodik a féktelen gyűlölet,

a pánik, a rettegés, a félelem, a harag,

nem hat többé sem bűbáj, sem bűvölet,

csendben örülni fog az, aki megmarad.

20191106045635 1200 675 nobo tipo hiv 1
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.