Saját alkotásaim
Lehet bármilyen erős is a sötétség, a fény nem adhatja fel,
muszáj küzdenie, különben minden el fog veszni,
és akkor a világ, reményre soha nem lel.
Lehet bármilyen erős is a sötétség, s eltakarhatja a Napot,
rettegésben tarthatja az összes élőlényt a Földön,
ám a ragyogás megmenthet kicsit, nagyot.
A rengeteg eső sem tudja elmosni a világnak szemetét,
és hiába van számtalan tiszta vizű patak, s folyó,
külön, egyik sem tudja megmutatni az erejét.
A szenny és a mocsok oly mértékben belepte a Földet,
hogy szinte alig lehet ép, érintetlen területre lelni,
a szutyok rég befedte a legtöbb hegyet, völgyet.
A rengeteg eső sem tudja elmosni az időknek a koszát,
már annyira beleivódott a legapróbb atomokba is,
s emiatt, rendkívül nehéz eltüntetni a nyomát.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne a galaxisban,
nem olyan lepusztult, kizsákmányolt és kizsigerelt,
ahogyan sajnos a világunkban, napjainkban.
Tiszták lennének a patakok, a folyók, a tavak és a tengerek,
az óceánok számtalan halfajnak adnának otthont,
s nem lenne beszennyezve a mező, a rengeteg.
Nem pusztítanának a kegyetlen, véres háborúk mindenhol,
nem létezne a kapzsiság, a totális uralomra vágyás,
s nem lenne mérgezés, elnyomás mindenkor.
A gyűlölet, a harag, az irigység, a rosszindulat, nem létezne,
nem gyötörnék az érzelmek az igaz emberek lelkét,
s az a rengeteg szív, soha, hiába, nem vérezne.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne, s csoda szép,
az állat és növényvilág nyugodtan élhetné az életét,
a Nap beragyogná a rétet és kék lenne az ég.
Valaha volt egy kék bolygó, amelyen az élet lakozott,
fák, bokrok és sok tiszta víz tarkította a felszínét,
este a Hold fénylett, nappal a Nap ragyogott.
Telt-múlt az idő, történelmi korok követték egymást,
jó és rossz hadakozott állandóan, ahogyan ma is,
és eme élő bolygó ellen, elkövettek egy, s mást.
Egykori fénye megkopott, lepusztított lett és szürke,
a milliónyi életforma, amely lakta, végleg kihalt,
és megszólalt körülötte, az égi végzet kürtje.
Valaha volt egy kék bolygó, mára sok mocsokkal teli,
régi szép hegyeit és völgyeit sokfelé szenny borítja,
s pazar mivoltát vissza, soha többé nem nyeri.
Ragyog a Nap, a sötétszürke viharfelhők fölött,
életadó fénye ősidők óta cirógatja a Földet,
ám az ereje elvész a sok felhő között.
Újabban a homály egyre többször akadályozza,
és hiába szórja fényét ugyanolyan lelkesen,
mindig beleütközik újabb akadályokba.
A manipulált természet már nem igazi önmaga,
és rendkívül nehezen talál vissza ama útra,
amit valaha kijelölt számára a földanya.
Ragyog a Nap és míg ragyog, vele él a remény,
egyszer eltűnnek majd a sötétségnek felhői,
s ismét a fény lesz az úr, a Föld kék egén.
A legparányibb állat is félti és óvja az életét,
küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,
s igyekszik elkerülni a végzetét.
Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,
az életösztön bátor tettekre sarkallja,
s akkor is harcol, ha fáj a sebe.
Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,
némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,
s némelyiknek a hasa sosem teli.
Van amelyik vadászik és van amelyik legel,
akad olyan, amely halakat fog a tóból,
meg olyan is, mely a napon hever.
A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,
hisz ő is a természet értékes gyermeke,
és megérdemli, hogy sose féljen.
Forr a méreg az üstben, s a fekete füst száll,
émelyítő bűz terjeng a környezetében,
az élőlényekre semmi jó nem vár.
A fortyogó folyadékban igen sok az adalék,
s tesznek róla a folyamatot felügyelők,
hogy igen kevés legyen a maradék.
Forr a méreg, amely elpusztíthatja a Földet,
s ha nem fog kialudni a tűz az üst alatt,
többé senki nem talál életet, zöldet.
Iszonyatos hőség, az egész világot kínzó pokol,
szenved ember, állat és valamennyi növény,
hamarosan itt lesz a sanyarú nyomor.
Szörnyű idők, a kegyetlenség uralma hatalmas,
elszegényedő rétegek, s megtiport szabadság,
elvett jogok, a bukás nem lesz diadalmas.
Mindenfelől kíméletlen, gonosz erők támadnak,
s fájdalmas sebeket okoznak mindenkinek,
táptalajt adva ezzel a lelki bánatnak.
A nyugalmas és szép életnek mindörökre vége,
nem jönnek vissza többé a szeretetteli évek,
amelyek csodásak voltak visszanézve.
Lassan a remény is elhagyja a szenvedő Földet,
s nem is tér vissza, amíg értelmet nem lát,
addig a bérencek hada még sokat ölhet.
Iszonyatos hőség gyötör, pusztít, őrjöngve tarol,
ezzel a borzalommal izzadtan, s meggyötörve,
a haldoklófélben lévő életösztön dacol.
Sosem lesz világos, ha a sötétség uralja a Földet,
és ha a rabságában tudja tartani a fényt örökre,
azzal elpusztíthat minden virágot, s zöldet.
Nem menekülhet senki a gonosz éles karmaiból,
és amennyiben eluralkodik a gyilkos félelem,
az a helyzet kiforgatja a világot a sarkaiból.
Összeomlik az értelem, elbukik a hit, s a remény,
szabadjára indulhat a káosz és zűrzavar pokla,
s ami azután történik, az szörnyen kemény.
Sosem lesz világos, míg fel nem dereng a hajnal,
amíg fogságából kitörve felragyog újra a fény,
s le nem számol az összes ármánnyal, bajjal.
Maroknyi mérgező gaz tartja uralmában a mezőt,
tüskések és folyton bűzölögnek, rothadnak,
s a milliárdnyi fűszál fölött ők a nyerők.
Gyilkosan pusztítóak, s főleg a sötétségben urak,
nincs állat, amelynek a gyomra szereti őket,
elkerülik mind a szarvasok, őzek, nyulak.
Évszázadok óta élősködnek eme gyönyörű tájon,
s elszívják az éltető vizet a maguk hasznára,
kiélik a talajt, hogy a Földnek is fájjon.
Azonban újabban a gazdák észlelték a gyomokat,
fogták a kapáikat, az ásóikat, s a gyomirtót,
elindultak, hogy elintézzék e gazokat.
Maroknyi mérgező gaz, a bolygón csak paraziták,
amikor végre kiássák majd a gyökerüket is,
talán nem lát több ilyet a tanyavilág.
