Lemenőben van már az őszi Nap,
s bágyatag sugarai átölelik a tájat,
a természet kis megnyugvást kap,
miközben a hívó másnapra várhat.
Enyhe szellő simít végig a fákon,
megborzongatja a sűrű bokrokat,
emlékek szárnya rebben a tájon,
felidézve a fájó emberi sorsokat.
Egy asszony sétál a közeli parkban,
tücsök ciripelés, madárének hallik,
bánatos, szomorúan sírdogál halkan,
körülötte az élet mindenfelé zajlik.
Észre sem veszi, s bandukol odább,
kegyetlen kórral küzd, nincs remény,
a családjára gondolva halad tovább,
bizakodik, a sors hozzá oly kemény.
Gyerekei, unokái imádják, szeretik,
tudja, hiányozni fog nekik nagyon,
gyakran felkeresik, ha csak tehetik,
mindez megszűnik majd egy napon.
Végre talál egy padot és fáradtan leül,
nem érzi jól magát, s elernyedt a teste,
az ereje elhagyja, nagyon gyenge belül,
még látja, amint végleg leszáll az este.
