Saját alkotásaim
Amíg csak élünk, a szívünkben remélünk,
vágyjuk a jót, a szépet és a lehetetlent,
s nem tudjuk, mi is lesz mivélünk.
Nem tudhatjuk, hová is sodor a sors szele,
és merrefelé visz majd az életünk útja,
de a lelkünk szeretettel legyen tele.
Amíg csak élünk, egyfajta csodára várunk,
és sokszor az álomvilágba menekülünk,
amíg önmagunkra rá nem találunk.
Az érzelmi gazdagság csupán kevesek ismérve,
mivel ahhoz tiszta és becsületes lélek kell,
s nem könnyű felérni az élet e szintjére.
Nem könnyű ragyogni a sötétség időszakában,
s nem könnyű tiszta levegőhöz sem jutni,
a fojtogató levegőtlenség pillanatában.
Az érzelmi gazdagság, mint a fehér holló, ritka,
ugyanis ahhoz őszinte szívre van szükség,
s valódi önzetlenségre, ez az igazi titka.
Míg az emberek háborúznak, a természet szépül,
újfent felvette a pompázatos zöld ruháját,
és ez a szépség soha el nem évül.
Mindenfelé virágok nyílnak, madarak éneke szól,
sorban bújnak ki a tojásokból a fiókáik,
s a családjuk együtt érzi magát jól.
Valamennyi állatfaj éli az életét és teszi a dolgát,
élelmet keresnek, nevelik az utódaikat,
s figyelemmel kísérik azok sorsát.
Míg az emberek háborúznak, a természet kitart,
nem foglalkozik mással, csakis az élettel,
hisz túlélt már oly sok véres zivatart.
Az emberi elme már képtelen vetekedni az MI-vel,
tanulásban és fejlődésben egyaránt alulmarad,
s lassan nem tud fölékerekedni semmivel.
Az emberi elme ím gyorsaságában is kudarcot vall,
érzelmileg egyelőre még vezet, de nem sokáig,
hiszen az MI immáron lát, beszél és hall.
Az emberi elme megteremtette önmaga legyőzőjét,
amely kódot ír, képet generál, videókat készít,
és mindenben lefőzi majd a teremtőjét.
Mindenkinek vannak korlátai, kisebbek, nagyobbak,
és vannak elképzelései, eszméi, meg vágyálmai,
ám a végén dől el, az élet kin üt nagyobbat.
Mindenkinek vannak korlátai, amelyek gúzsba kötik,
amelyek tönkre tudják tenni a napjait, az éveit,
és amelyek elől a lelke soha el nem szökik.
A sorsát senki nem uralja, hiába is szeretné,
s hiába is vágyja a nyugalmat, a békét,
sokszor az aggódás teszi beteggé.
Hiába álmodik az igazról, a szépről, a jóról,
és hiába vágyik elismerésre, dicséretre,
ha soha nem akar érteni a szóból.
Hiába álmodik oly csodásakat, hiába remél,
s hiába ontja magából az ígéretek sorát,
ha igazából csak magában beszél.
A sorsát senki nem uralja, hiheti, hogy igen,
és ámíthatja is magát azzal, hogy ő más,
végül megtudja, a valóság milyen.
Az élet túl rövid annak, akit nagyon sok jó ér,
kinek valamennyi napja igazán élvezetes,
és az élettől még több szépet remél.
Akinek nincsenek gondjai, problémái, terhei,
pénze viszont akad bőven, mint a tenger,
és nem érdeklik az emberek lelkei.
Ugyanakkor, akiknek csak szenvedés az élete,
mindennapjuk, s összes percük szomorú,
sokkalta hamarabb jön el a végzete.
Ők csupán kihasználtak, dolgoznak halálukig,
a jólétet csakis hírből ismerik, vagy úgyse,
s a szerencsecsillaguk hamar alábukik.
Nos, nekik ez az élet túlontúl hosszú, s nehéz,
kínok és gyötrelmek határtalan sokasága,
sőt, számukra a levegővétel is merész.
Az élet túl rövid annak, aki mindenre vágyik,
akinek nincs olyan, hogy valamiből elég,
és aki folyvást mások életével játszik.
Maszk mögé bújva nem a valóság látszik,
és nem is az igazság tündököl fényesen,
az elmével csakis a hamisság játszik.
Arc nélküli világban mindenki egy senki,
nem ember, nem lélek és nem élőlény,
olyasféle, kiket oly könnyű megvetni.
Az engedelmesség a gyengék miatt élhet,
miattuk szenved az értelem rengeteget,
és a tisztánlátás bizony miattuk félhet.
Maszk mögé bújva fog elpusztulni a világ,
mivel a rettegés és a félelem hatalmas,
az ostobák sírjain soha nem nő virág.
A bizalmat megszerezni nehéz, harcolni kell érte,
a nap minden percében muszáj bizonyítani,
s vigyázni, hogy a lelket sérelem ne érje.
A bizalmat megszerezni nehéz, elveszteni könnyű,
elég egyszer eljátszani, soha nem tér vissza,
és a hiányának az érzete, na az szörnyű.
Az idő mindenkin kifog, legyen nő, vagy férfi,
hegekkel és ráncokkal díszíti fel az arcot,
akkor is, ha ezt soha, senki nem kéri.
Megőszíti a hajakat, netán el is köszön tőlük,
fokozatosan megritkítja, s gyengévé teszi,
többé nem lesz dús és fényes belőlük.
Az idő mindenkin kifog, az ember tehetetlen,
és bár a lelke a végsőkig fiatal maradhat,
sajnos a teste számára ez lehetetlen.
