Saját alkotásaim
Zűrzavaros világban élünk,
s oly sok mindentől félünk.
Kilátástalan pillanatok árja,
mindenki a szerencsét várja.
Azonban nem jön, nem akar,
sokat életünkben nem zavar.
Ne számítson rá soha senki,
a reményt a kétely körbelengi.
Álomvilág köde reánk települ
és szürke napjainkkal elegyül.
Azonban senkit nem visz előre,
érezzük semmi nem lesz belőle.
Mégis biztat, küzdelemre hív,
újra, s újból megdobban a szív.
A lélek húrjain játssza a dalát,
s talán megnyerhetjük a csatát.
Egyszer minden fejezet lezárul, jól, vagy rosszul,
örömtelien, boldogan, netalán fájdalmasan,
kinek mit hoz a sors, egész élethosszul.
A fejezeteket az élet írja, szívvel, vérrel, könnyel,
és mindenkinek mást rejtenek ezek a sorok,
amit majd végül is, a végzet lekönyvel.
Egyszer minden fejezet lezárul, a könyv elkészül,
s mielőtt lecsukódik eme könyvnek a fedele,
az utolsó percben a rossz is megszépül.
Az emberi jóság valakiben vagy van, vagy nincs,
valaki vagy képes igaz érzésekre és szeretetre,
vagy a mélybe jut, ahonnan visszaút nincs.
Az emberi jóság velünk születik és velünk is hal,
nem lehet megvenni, megvásárolni, ellopni,
s ameddig létezik, az arcokra mosolyt csal.
Az élet nagy része fájdalom és oly kevés a jó,
számtalan szenvedés kísér minket végig,
sokszor jólesne néhány megértő szó.
Az élet nagy része fájdalom, s a sors kemény,
nem hatja meg senki vágya, könyörgése,
ami leginkább hiányzik, az a remény.
Számtalan pillanat válik köddé az életünk során,
a feledés homálya mindenkire le fog szállni,
van akire csak későn, de van akire korán.
Számtalan pillanat válik köddé, olyan sok emlék,
sorban intenek búcsút a rokonaink, barátaink,
kiket szerettünk, s köztünk voltak nemrég.
A valósággal szembenézni sokan nem szeretnek,
mivel az igen fájó tud lenni a legtöbbször,
s tudják, ez ellen nem sokat tehetnek.
A valósággal szembenézni egy próbatétel, teher,
ami olyan hatalmas súlyt helyez a lelkekre,
melyet az emberek zöme nehezen kezel.
Szellő cirógatja a leveleket, mosolyog a Nap,
az élővilág sürög-forog, s teszi a dolgát,
a természet ismét és újra erőre kap.
Szellő cirógatja a leveleket, közeledik az est,
pihenőre készülnek a nappali állatok,
és éjjel bizony a Hold sem lesz rest.
Egy tavaszi estén, amikor a gondolat is alszik,
és a Hold mosolyog a csillagok között,
a sötétben a rigók éneke hallik.
Dalolnak az életről, a szerelemről, s a világról,
a természet szépségeiről, a nyugalomról,
és a rengeteg gyönyörű virágról.
Egy tavaszi estén, amikor a csend hangja száll,
s a levelek vidáman susognak az ágakon,
egy kis időre a békétlenség is leáll.
Mire az utunk végére érünk, olyanná válunk,
amilyenné születtünk és amit örököltünk,
más testre, s lélekre, hiába is vágyunk.
Hiába szeretnénk mások lenni, oly felesleges,
egész életünkben küzdünk önmagunkkal,
és mégis mindez csupán csak időleges.
Mire az utunk végére érünk, be kell látnunk,
az erőfeszítéseinket belepi a valóság pora,
és eleddig sokszor tévutakon jártunk.
Amikor eltüntetik a Napot is a tündöklő égről,
és felkavarják az összes, még tiszta vizet,
a félelem lávaként tör fel a mélyből.
Amikor eltüntetik a Napot is és vele a Holdat,
sőt, a csillagokat is száműzik a semmibe,
kiderülhet, nem lesz többé holnap.
Amikor eltüntetik a Napot is, elköszön az élet,
és kezdetét veszi az örök sötétség kora,
eme világnak a gonoszság vet véget.
