Saját alkotásaim
Megszólaltak a tavasz hírnökei, hallik a cinegék dala,
a pintyek és a feketerigók is hirdetik már fennen,
a tél fáradtan csomagol, s indul végre haza.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, s igen vidám hangon,
érzik, a természet hamarosan zöld ruhába bújik,
és itt az idő, hogy az élet újra reményt kapjon.
Könnyű bárkit csapdába csalni, ha a csalétek jó,
és ha az képes magához vonzani az áldozatot,
a megtévesztéshez bizony elég egyetlen szó.
Könnyű bárkit csapdába csalni, ha nem is figyel,
ha az érzései messze járnak, egy szebb helyen,
s ha elmélázva nagyon súlyos terheket cipel.
A sötétség néha elhiszi, hogy egyszer fénnyé válik,
erről sokat képzeleg éjjelente a csillagok alatt,
és ezzel az érzéssel, főleg pirkadatkor játszik.
A sötétség néha elhiszi, őt nagyon sokan szeretik,
fel sem fogja, hogy ez nem így van, félnek tőle,
és igyekeznek elkerülni, mikor csak tehetik.
A látszat gyakorta csal, elhomályosítja a szemet,
nem mindig a kisebb az elesett és a gyenge,
s nem mindig a hízelgő az, aki szeret.
Nem az a becsületes, aki ezt kikiabálja a világba,
ám a valóságban csak lop, csal és hazudozik,
s tereli a dolgokat a legrosszabb irányba.
Nem az a megértő, aki látszólagosan megsajnál,
s miközben hallgatja az őszinte fájdalmadat,
azt kívánja, bárcsak már végre meghalnál.
Nem az az igazi támasz, aki ígérget tettek nélkül,
és szomorú arccal megjátssza a jótevő lelket,
miközben könnyedén cserben hagy végül.
A látszat gyakorta csal, elhiteti azt is, ami nincs,
olyan, mint az illúzió, vagy egy szép délibáb,
s éppen emiatt, a józan ész igen nagy kincs.
Röpke, békés pillanatok, napsütés, fújdogáló szél,
tiszta levegő, vidáman játszó árnyékok a falon,
és a fantázia a lelkesedéssel új életre kél.
Röpke, békés pillanatok, nyugalom, éledő remény,
rügyező bokrok, szépen sarjadó fű mindenütt,
és az álom, hogy az élet nem is oly kemény.
Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,
és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,
miközben folyamatos korlátozások között fél?
Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,
és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,
ha a látványát mesterséges fények zavarják?
Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,
ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,
és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?
Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,
amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,
vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?
A félénk kis vízcsepp elsőként ugrott le a mélybe,
és elsőként hagyta el a nagy, sötét felhőjét,
ám egyedül volt, s ezt nem vette észre.
Amikor elérte a talajt, megütődött, de keményen,
e rideg világ igencsak megrémítette a lelkét,
hisz itt minden félelmetes a szemében.
Amíg rettegett csendben, indultak utána a társai,
akik úgy jártak, mint ő, ám összefogtak vele,
s onnantól nem kellett picinek látszani.
Immáron pocsolyát alkottak és hamarosan tavat,
elképesztő mennyiségben jött az utánpótlás,
és erre bizony nem létezhettek szavak.
A félénk kis vízcsepp megértette, reményt adott,
reményt az életre, egy jobb, egy szebb világra,
s maga után egy zöldellő mezőt hagyott.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, hiába néznek,
s hiába látják a valóságot újra, újból és újfent,
továbbra is kételkednek és tovább félnek.
A szívükhöz, a lelkükhöz, közelebb áll a mesék világa,
sokkal egyszerűbb szemeiket lehunyva álmodni,
és óhajaikat, fájdalmaikat kiáltani a világba.
Egyszerűbb nem elfogadni az igazságot és a tényeket,
sőt, megnyugtatóbb is, hisz nem jár bűntudattal,
ezen okból célszerű nem hallani a lényeget.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, nem is fognak,
mivel könnyebb letagadni a Napot is a kék égről,
mint elejét venni a hamisságnak, rossznak.
A valóságot nem komolyan venni igen nagy hiba,
s hiába a félrenézés, meg a sok hamis áltatás,
mindezeken sajnos nem segít az ima.
A valóságot nem komolyan venni biza felelőtlen,
és hazudhat önmagának bárki, bármennyit,
végül mind ott végezzük, a temetőben.
Amikor végre feltűnik a fény a nehéz út végén,
a megfáradt ember alig hiszi el és felsóhajt,
érzi, ahogy éled a remény a lelke mélyén.
Amikor végre feltűnik a fény, ledobja a terheit,
amiket olyan régóta cipelt már, annyira rég,
s ez a pillanat megszépíti a végső perceit.
