Saját alkotásaim
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
van közöttük színpompás és van sötét,
mind ott nőttek, a tetteink fényén.
Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,
van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,
s olyan is, amelyik mindig megható.
Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,
olyan is, amelyiket megtépázott az idő,
s van, amely elérte a legszebb címet.
Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,
mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,
s velünk köszönnek el létünk végén.
A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,
az a faj, amely a többi lényt eltiporja,
és amelynek a béke nem kell.
Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,
nem kímél senkit, semmit, sohasem,
s mely minden igazságot titkol.
Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,
bemocskolja a vizét, a saját életterét,
s végül mégis elveszíti mindenit.
Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,
a megértésre, a cirógatásra, a szépre,
és bizony képes a kedves szóra.
Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,
egész életében hatalomra vágyakozik,
de a legapróbb történéstől is fél.
A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,
ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,
s az lesz az ő legcsodásabb napja.
Unalmas már ez a színdarab, unják is nagyon,
a nézőknek elege van, s fogy is a türelmük,
amit e darabra költöttek, az egy vagyon.
Mégis ugyanazt játsszák, más köntösbe bújva,
más színészekkel, de ugyanolyan rondán,
s a legelejétől hatalmas hasznot húzva.
A szponzorokat senki véleménye nem érdekli,
úgy vélik, ők egy szuper előadást terveztek,
s ez a mű mindenki csodálatát érdemli.
Unalmas már ez a színdarab, a közönség fújol,
újabban már megdobálják a színészeket is,
ám az sem számít, színre lépnek újból.
A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,
egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,
és egyre csak gyorsul ez a folyamat.
Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,
fogja a batyuját a béke, meg az esély is,
látva, hogy az élet milyen kemény.
Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,
amely a fényt szeretné béklyóba zárni,
és mindent, de mindent eloroz.
A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,
a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,
s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.
A harag és a gyűlölet uralja a napokat,
ezt az egész, őrületbe borult világot,
mind a kicsiket, mind a nagyokat.
Téboly, megosztottság, kíméletlenség,
közönybe fullad minden perc és óra,
nagy a csalódás, a reménytelenség.
A szeretet, az értelem mikor tér észre,
és mire várnak a reménnyel együtt,
mikor kívánnak reagálni a vészre?
A harag és a gyűlölet mételyezi a létet,
hatásosan pusztít, mert megteheti,
káoszba taszítva az összes népet.
Milyen csodás ez a világ, telis-tele szépséggel,
ármánnyal, gonoszsággal, hazugsággal,
és háborúval, no meg rémséggel.
Jóindulattal, egóval, gyűlölettel, megvetéssel,
irigységgel, kapzsisággal, minden rosszal,
és lelkeket pusztító szenvedéssel.
Hamissággal, árulással, dühvel és butasággal,
megvetéssel, lenézéssel, lekicsinyléssel,
bájolgással, erőteljes tunyasággal.
Milyen csodás ez a világ, szeretet és örömteli,
izzón békétlen, reménytelen, esélytelen,
s mindezt csak magának köszönheti.
Aki csakis káoszt akar, azt nem érdekli senki,
semmiféle más ember, vagy más élőlény,
és a céljaiért mindent meg fog tenni.
Ha kell, folyton uszít, hergel, provokál sokat,
letagadja a legigazabb igazat is az égről,
és önző gyűlölete soha le nem lohad.
Bőven ontja a pénzt azoknak, akik szolgálják,
kik ugyanolyan hitványul gondolkoznak,
és a világot a kedve szerint formálják.
Aki csakis káoszt akar, az azért él és azért hal,
lételeme a gyűlölet, s az izzó hatalomvágy,
eme világnak az a jó, ha az ilyen kihal.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,
bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,
ám ébredéskor az ember veszít.
Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,
mindabban, amit eddig csak elképzelt,
de nem élt át számtalan bajában.
Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,
és megpillantva az élet morcos arcát,
leesik az álla, a szája pedig tátva.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,
lehet a képzelet bármilyen határtalan,
egyszer az elme mindenből kifogy.
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
és beborítja a sötét szenny, meg a méreg,
a friss oxigént a halaktól elveszi.
A halak fuldokolnak, s levegőért kapkodnak,
nem értik, mi történik, mi lett a vizükkel,
és az uszonyaikkal csapkodnak.
Ám hiába minden, egyre zavarosabb a vizük,
homályosul a látásuk, s fogy a reményük,
lassan elhal a túlélésbe vetett hitük.
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
elvész a jövő és elvész a halak élettere is,
s ezért az élet már az esélyt temeti.
