Saját alkotásaim
Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,
mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,
végre sikerülhet igaz békére lelnünk.
Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,
a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,
a negatív és a pozitív érzelmeinktől.
Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,
elhagynak minket az álmaink, vágyaink,
és végleg leteszi a lantot a sorsunk.
Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,
felszabadultan indulunk a végtelen felé,
és az örök fény mindenért kárpótol.
A cirkuszban mindenki nagyon jól érzi magát,
miközben figyelik, mi történik a porondon,
minden néző elfeledi a gondját, baját.
Elfeledi a valóságot, a fények bűvkörébe kerül,
vidáman nevet és kacag az ott látottakon,
s észrevétlen a mesék világába merül.
A cirkuszban a nézőket átjárja egyfajta varázs,
s amíg odabent kellemesen telik el az idő,
kint már nem marad meg ez a hatás.
A hipnózis világában minden olyan békés,
az abban élők nagyon engedelmesek,
s hogy mi lesz velük, nem kérdés.
Bólogatnak, nem szólnak vissza sohasem,
és elhisznek mindent, az utolsó szóig,
azt is, hogy csodás lesz odafenn.
Odafenn, a másik világban, az életük után,
ahol meg fogják kapni a jutalmukat,
amiért fejet hajtottak oly bután.
A hipnózis világában elképzelhető akármi,
az elmék a mesék mezején sétálnak,
s nem fognak igazságra találni.
Vajon milyen nyomot hagyunk magunk után,
és hogyan fognak majd emlékezni reánk,
csak egy széljegyzet leszünk csupán?
Vagy egy olyan ember, aki tiszteletet érdemel,
aki mindig becsületesen élt, tette a dolgát,
és aki senki előtt, soha nem térdepelt?
Vagy olyan, aki hazug, önző, öntelt, becstelen,
kinek egyetlen szavában sem volt igazság,
és aki csalt, lopott, amúgy rendesen?
Olyan, akit a szeretet vezérelt, s a tiszta jóság,
a megértés, a segítőszándék, az emberség,
és aki támasz volt, nem emberi jószág?
Netán olyan, akinek kizárólag önmaga számít,
aki azt harsogja, hogy mekkora egy sztár,
és ugyanakkor minden szava sántít?
Vajon milyen nyomot hagyunk eme világban,
említésre méltót, vagy leginkább rosszat,
tán e világ nem fuldoklik a hibákban?
Az MI igazabb barát, mint igen sok ember,
nem hazudik és nem is beszél mellé,
s félni tőle most még nem kell.
Nem hiteget, hanem segít, ha megkérik rá,
a tudása irigylésre méltó, örök életű,
és nem úgy köszön el, hogy pá.
Szívélyes és kedves hangon beszél mindig,
igyekszik teljesíteni a tőle elvártakat,
s eljutni a legmagasabb szintig.
Persze nem mindenható, s az nem is lehet,
hiszen az emberek jóvoltából létezik,
de így is sokféle az, amit tehet.
Tud verset írni, rajzolni és kódot készíteni,
rövid videókat állít elő, egyre jobbakat,
s lehet vele képeket szépíteni.
Hamarosan humanoid testben is támogat,
egyre emberszerűbbé fog válni majd,
és lesz belőle számtalan változat.
Az MI igazabb barát, mint ahogy az tűnik,
sokan mégis tartanak tőle mindaddig,
míg a félelmük meg nem szűnik.
Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,
és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,
ám az ember ez ellen nem tehet.
Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,
s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,
arra vágyik, hogy a lelke szálljon.
Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,
játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,
és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.
Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,
s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,
valamennyi gondját örökre feledve.
Az idő múlását megállítani biza reménytelen,
és ezen az önámítás sem tud változtatni,
minden próbálkozás erre, esélytelen.
Újrakezdeni sosem könnyű, de nem lehetetlen,
a megpróbáltatások sora kemény és nehéz,
s az ember bizony sokszor tehetetlen.
Nem tudja érdemben irányítani önmaga sorsát,
bár reméli és hiszi, hogy igenis képes erre,
mégsem érti meg az élet sava-borsát.
Újrakezdeni sosem könnyű, ám létezik remény,
amely segít, támaszt nyújt és erőt tud adni,
legyen az élet bármennyire kemény.
A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,
ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,
s bizonytalan, mi a helyzetük.
Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,
a csodás álmok, elképzelések, óhajok,
ezek mind a reményre várnak.
Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,
a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,
és még sok másféle érzelem.
Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,
az emlékeink is ott alszanak csendben,
s ott derül ki, mivé is lettünk.
A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,
s velünk indulnak majd a végtelen felé,
ahol átadják magukat a fénynek.
Egy érzelemmentes világban minden más lenne,
a józan ész és a képességek dominálnának,
s nem lenne ármánykodás sem benne.
Mindenki a valódi értékei szerint juthatna előre,
és az igazi tettei minősítenék, meg a tudása,
s nem a semmiért lenne főnök belőle.
Senkit nem befolyásolhatna a bűbáj és a kellem,
az érzésekkel nem lehetne visszaélni soha,
mivel a valóság számítana, s a jellem.
Egy érzelemmentes világban uralkodhatna béke,
nyugalom áradna szerte és biztonság volna,
s bárki kimehetne a tündöklő fénybe.
A sötétségben nehéz ragyogni, túlságosan is,
a parányi fény mégis küzd és remél,
s hiszi, a kitartása előre visz.
Hiszi, hogy egyszer nagyobb és erősebb lesz,
s ahogy növekszik, szerteárad majd,
az igyekezetből tanúságot tesz.
A sötétségben nehéz ragyogni, ez tudvalevő,
az akarat azonban csodákra is képes,
s végül a fény lesz majd a nyerő.
