A víz felszínén úszó mocsok belepi a tavat,
s eközben megfullasztja valamennyi halat.
Elzárja őket az oxigéntől, minden esélytől,
és megfosztja mindet az utolsó reménytől.
A víz felszínén úszó
Címke: halak
Amikor a tiszta víz felszínét
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
és beborítja a sötét szenny, meg a méreg,
a friss oxigént a halaktól elveszi.
A halak fuldokolnak, s levegőért kapkodnak,
nem értik, mi történik, mi lett a vizükkel,
és az uszonyaikkal csapkodnak.
Ám hiába minden, egyre zavarosabb a vizük,
homályosul a látásuk, s fogy a reményük,
lassan elhal a túlélésbe vetett hitük.
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
elvész a jövő és elvész a halak élettere is,
s ezért az élet már az esélyt temeti.
Hálóval körbefogva
Hálóval körbefogva vergődnek a halak rettegve,
s bármerre is próbálnak kitörni a hálóból,
nem juthatnak vissza a tengerbe.
Minden oldalról folyamatosan szorosabb a háló,
egyre nagyobb a zűrzavar, nagyobb a káosz,
s ez a helyzet már a húsukba vágó.
Meg sem próbálnak kitörni, pedig küzdeni kéne,
ugyanis a fojtogató háló néhol már szakadt,
s ha áttörnék, nem kerülnének jégre.
Hálóval körbefogva nincs jövőjük, sem múltjuk,
nem mások, mint felhasználható áldozatok,
s így, csak a sütőbe vezethet az útjuk.
Közeledik
Közeledik a nagy tóban a halak végzete,
amelyben születtek, élték az életüket,
s melyről szólt igen sok népmese.
Ez idáig szépen növekedtek, s fejlődtek,
biztonságban voltak hosszú évekig,
lent, semmi elől el nem rejtőztek.
Mostanra azonban szemet vetettek rájuk,
kapzsi halászok a kifogásukra várnak,
egy halak nélküli tó lett az álmuk.
Közeledik a lehalászás, s a hálók készen,
nem lesz kegyelem semmiféle halnak,
írmagjuk sem marad a tavi térben.
Ékszerként csillog
Ékszerként csillog a lenyugvó Nap,
vörösesen fénylik a hatalmas vízen,
az óceán végtelennek tűnő látványa
káprázatosan lenyűgöző, azt hiszem.
Nemcsak a felszíni része oly csodás,
alul a mélyben sokféle faj éli napjait,
vannak rengetegen helyhez kötöttek,
míg mások szelik a víztükör habjait.
Delfinek csapata bukkant elő a víz
mélyéről, magasba dobva magukat,
vígan sietnek egy korallzátony felé,
hogy megtöltsék élelemmel hasukat.
Csapatuk csak tizenkét egyedből áll
és van közöttük három parány, kicsi,
máris remekül úsznak, s mint tudjuk,
az anyjuk őket sohasem a hátán viszi.
A nagy zátony körül nyüzsög az élet
és mindenfelé jókora halak cikáznak,
vajon melyikükből lesz majd túlélő,
esetlegesen zsákmány, arról vitáznak.
Egy üregből muréna rontott a rákra,
amely óvatosan épp arrafelé haladt,
erős fogaival kitépte a páncéljából,
hiszen nem ehet folyton csak halat.
Amott egy kőhal már jó ideje várja,
mozdulatlan az ennivalót a szájába,
a polip rejtőszíneit bemutatva vonul
e sokszínű sokadalom elől a várába.
A palackorrúak gyorsan csapnak le
és szinte forrni kezd a víz köröttük,
utódaik, kik e korban még szopnak,
kicsit le vannak maradva mögöttük.
A radarjuk segítségével megtalálják
a legapróbb lényt is, lapuljon bárhol,
agyuk kapacitása nagy, intelligensek,
s tudatalattijuk sok emlékképet tárol.
A cápáktól sem igen tartanak, félnek,
sebesen közeledik is közülük néhány,
a terjengő vérszag vonzotta őket ide,
ám megfutamodott minden példány.
A szülői szeretet bátrabbá teszi őket,
s érzik, hogy hátrálni most nem lehet,
a bébik megbújnak az anyjuk mellett
és jóllakottan mindőjük továbbmehet.
Ékszerként csillog a hatalmas óceán,
a szürkületben delfinek térnek vissza,
s kivetődve a vízből, mókásan jelzik,
a hullámzó víztömeg errefelé tiszta.
