Saját alkotásaim
Testi hibák és lelki sebek, égető fájdalmak,
a szív mélyén rejlő izzó titkok sokasága,
senki nem kíván magának fájdalmat.
A sebezhetőséget mindig nehéz elleplezni,
előbb-utóbb úgyis előbukkan váratlanul,
s úgy nehéz a gondokat jól elrendezni.
A tiszta érzések ritkák, mint a gyémántok,
épp ezért az értékük is felbecsülhetetlen,
sajnos azonban vannak még rémálmok.
Testi hibák és lelki sebek, parányi remény,
belülről emésztő tűz, elérhetetlen álmok,
ez az élet bizony rettentően kemény.
Az álomvonat zakatol és sok szépet mutat,
amit az elme éber állapotában elnyom,
azon titkok között kutatja az utat.
A lélek alvás közben feltárja amire vágyik,
elővarázsol olyasmiket, amik izgatják,
s olyankor felhőtlenül játszik.
A fantázia szabadon, korlátok nélkül repül,
bárki bőrébe belebújhat éjszakánként,
s a végén mindig a jó kerül felül.
Az álomvonat zakatol, átszáguld az életen,
s pihenteti a testet, miközben ellazítja,
ám reggel megállni kénytelen.
Emberként meghalni manapság nem könnyű feladat,
megvédeni a saját szervezetünket és a testünket,
mielőtt az életünk éltető ereje végleg elapad.
Megóvni a szeretteinket is a rettenetes borzalmaktól,
hihetetlenül nehéz mindezeket kivitelezni sajnos,
hisz sokan nem tudnak a történő borzalmakról.
Emberként meghalni igen nehéz, eme sötét világban,
mert bemérgezve, rettegésben, s félelemben tartva,
módosítottan élhetnénk csak, a sötét rabigában.
Pihenés, amely mindenkire ráfér, de nagyon,
mi nélkül a test és a szellem is kifárad,
s mihez nem kell irdatlan vagyon.
Ami nélkül az agy sem működik ahogy kell,
a gondolatok kuszák, az ötletek silányak,
és békességet egy lélek sem lel.
Nélkülözhetetlen az élet valamennyi részén,
nem lehet lemondani róla semmiképpen,
s meghozza az eredményét a végén.
Pihenés, amely sokak számára csupán álom,
ám nem szabad, hogy csak az maradjon,
s mindezt a sors nem kérheti számon.
Testbe zárva tobzódnak az érzések,
s egymással versengenek, ott belül,
a legtöbbjük már magát sem ismeri,
s biz a saját mondandóját írná felül.
Zűrzavarban, s káoszban rettegnek,
nem tudják kifejezni a jót, a szépet,
nem ösztökélik simogatásra a kezet,
s már önmagukban hordják a rémet.
Testbe zárva, összekuszálva várnak,
s próbálnak érvekkel a szívre hatni,
a szívet azonban kínzó bánat gyötri,
mivel nem akar érzéketlen maradni.
A testünk a miénk, a lelkünk ugyanúgy,
saját létéről mindenki dönthessen maga,
milyen jogon uralhat bennünket akárki,
s dönti el, hogy csakis neki lehet szava?
Milyen jogon uralnak minket zsarnokok,
s kényszerítenek reánk gyilkos mérgeket,
s miképpen tiltják meg az értelem szavát,
elhallgattatva a valóságot és a tényeket?
A testünk a miénk, szabadnak születtünk,
a lelkünk egyedi és velünk együtt pusztul,
érzékeny, sérülékeny, nagyon sokat retteg
és a megsemmisülést szánják neki jussul?
Gyerekkorban gondtalan az élet,
nevetés, kacaj és felhőtlen órák,
könnyed játékkal telnek a percek,
az álom útjait mesefigurák róják.
Iskolásként már nehezebb az út,
nem a táska súlya a gond csupán,
tudásvággyal telnek meg a napok,
a tanuló néha értetlenkedik sután.
A tinédzser kora maga a lázadás,
ellenszegülés, dacolás, ki a főnök,
egyre több a sérelem, s a kudarc,
hiába beszél a szülő, úgyis győzök.
Felnőttként arcul csap a valóság,
s éget az igazságtalanságok sora,
a stressz viharként sújt le sokszor
és a nyugalom örökre elszáll tova.
Végül eljön a pillanat, minden fáj,
a lélek fiatal marad, a test szenved,
az emlékek elillannak a végtelenbe,
s nem sikerül több levegőt venned.
Terhek, gondok, nehéz percek,
tikkasztó hőség, s kínzó napok,
a feszültség a levegőben serceg,
mindenki számára jutnak bajok.
Izzadtság csorog le az állakon,
sokasodnak a kíméletlen órák,
óriási súly fekszik a vállakon,
a sejtek fáradtan az utakat róják.
Leépül a test és kiürül az elme,
riasztó beszédzavar mutatkozik,
az embertől több már nem telne,
nincs pillanata, mikor unatkozik.
Kimerülés taszít a mélység felé,
egyre hevesebben dobog a szív,
bárki tétován állhat a sorsa elé,
a vég tárt karokkal magához hív.
Egy gyönyörű tavaszi reggel,
mosolyogva ébredezett a Nap,
neki sohasem csörög a vekker,
frissítőnek harmatcseppet kap.
Vele együtt kelt a test, s a lélek,
vidáman szaladtak a dús réten,
tudták várnak rájuk napok, éjek,
így egyikőjük sem maradt tétlen.
Kéz a kézben meneteltek az úton,
mindig szeretve ölelték egymást,
még nem merenghettek a múlton,
volt idejük megtenni egy, s mást.
Legyőzhetetlen párost alkottak,
egymás mellett, egymásért éltek,
kudarcot biz soha nem vallottak,
jó formájukban senkitől se féltek.
Múltak a napok, s teltek az évek,
kettejük párosa feszültséggel telt,
már nem voltak boldogok, szépek,
igaz nyugalmat egyikük sem lelt.
A lélek fiatal maradt, fürge, gyors,
a test megkopott, leépült rendesen,
gazság mit hozott számukra a sors,
télvíz idején búcsút vettek kedvesen.
