Saját alkotásaim
Kipihenni az ünnepek sorát bizony időbe kerül,
a test és az elme még továbbra is álmodozik,
s a gondok sora egyelőre feledésbe merül.
Kipihenni az ünnepek sorát nem olyan könnyű,
hiszen a jó és a szép emlékek nagyon frissek,
a valóságra ébredés viszont igen szörnyű.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
Számtalan fájó sebet szerzünk az életünk folyamán,
a testünknek, s a lelkünknek is bőven jut belőle,
miközben mélán utazunk a sorsnak vonatán.
Ez a vonat nem áll meg, amíg az út végét el nem éri,
nem is lassít, dübörögve, s gyorsan száguld előre,
hogy ez miért van így, azt az ember nem is érti.
Számtalan fájó sebet szerzünk, kisebbet, nagyobbat,
de bármekkorákat is, muszáj azt kibírni és túlélni,
újabb esélyt, s új reményt adni önmagunknak.
A lélek és a test szabadsága felbecsülhetetlen érték,
a megőrzésük manapság igencsak nehéz feladat,
s a sötétségben nehéz csodálni az ég kékjét.
A lélek és a test szabadsága az aranynál is többet ér,
olyan, mint a ragyogó Nap a viharfelhők között,
s mint az őszi nyugalom, mielőtt ideér a tél.
Amikor még fiatal az ember, mindent másképpen lát,
van ereje, gyors, ruganyos, az elméje szárnyal,
és meg tudja különböztetni bokortól a fát.
Később ez változik, már nem olyan rózsásak a napok,
gyakorta gyötri a fáradtság, túlontúl elfoglalt,
és idegesítik mind a kicsik, mind a nagyok.
Majd eljön az idő, amikor lassúbb lesz, lomha, unott,
megjelennek az arcán a ráncok, beteggé válik,
és szomorúan látja, hogy bizony idáig jutott.
Amikor még fiatal az ember, nem akarja látni a véget,
nem hiszi el, mennyire el fog kopni a teste, lelke,
és mennyire keserűvé válik egyszer evégett.
Mindenkire ráfér egy csodás nap, a nehéz időkben,
amely kikapcsolja a testét és a lelkét úgy szint,
s ez az érzés nem lehet kérdés, időtlen.
Mindenkire ráfér egy csodás nap, amelytől ragyog,
amely megszépítheti az életét és erőt is adhat,
reményt tud kelteni, méghozzá nagyot.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, de a lélek sem,
az emberek többsége nagyon szenved e pokolban,
s bizony sokszor nem marad szárazon a szem.
Nem marad, hiszen a sós izzadás elhomályosítja a látást,
marja az arcot, behatol az ember minden pólusába,
és nem fog hozni senkire, semmiféle áldást.
Bezzeg a temetőkben kellemes a hűvös, valósabb a béke,
az ott pihenő rokonok, barátok, ismerősök sokasága,
már mind eltávozott, a legragyogóbb fénybe.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, csakis vegetál,
és minden hazugság, ami arról szól, hogy ez így a jó,
össze fog dőlni, mint egy álombeli mesevár.
Milyen alapon dönt bárki a testünkről és a lelkünkről,
hogyan merészel, egy sötétség vezérelte klikk,
megfosztani a jogainktól, s a testünktől?
Miféle világban élünk, ahol a gyermek, nem a szülőké,
és amelyben a normalitást elmossa a mocsok,
s jobb, ha senki, soha nem válik szülővé?
Az egykori értelem elbutítása miként lehet ilyen gyors,
és miféleképpen gondolkoznak a hiszékenyek,
s mi az oka, hogy ilyen kegyetlen a sors?
Hogyan hagyhatják az emberek, a mérgek beadatását,
s a teljes ellenőrzést valamennyi percük fölött,
a szabadságuk elvételét, befagyasztását?
Milyen alapon dönt bárki a testünkről, az álmainkról,
az érzéseinkről, a szerelmeinkről, az életünkről,
s miképp foszthatnak meg, a vágyainktól?
Ha ép a lélek, a test is sokkal jobban érzi magát,
sokkalta vidámabb és boldogabb az ember,
a sors pedig nehezebben látja el a baját.
Ha ép a lélek, akkor az élet sem olyan szomorú,
szebben ragyognak a csillagok éjszakánként,
és a Hold kerek arca, szélesebb mosolyú.
Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,
egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,
és csak sóhajtozunk, mindez oda már.
Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,
odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,
amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.
Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,
az elménk is veszít majd egykori fényéből,
és múlttá válik az összes dicső tettünk.
Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,
mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,
minekutána a létünk is átváltozik köddé.
