Bizony többre képes az elme, mint a test,
amíg az elme a fantáziával szárnyal,
addig a test igen puhány és rest.
Bizony többre képes az elme, ha hagyják,
ha nem zárják be kalitkába, ketrecbe,
s még a becsületét is visszaadják.

Saját alkotásaim
Bizony többre képes az elme, mint a test,
amíg az elme a fantáziával szárnyal,
addig a test igen puhány és rest.
Bizony többre képes az elme, ha hagyják,
ha nem zárják be kalitkába, ketrecbe,
s még a becsületét is visszaadják.

Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.

A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.

Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,
maga szenvedi el és maga is viseli,
ugyanakkor a másokét kétli.
Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,
nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,
s csak merengve nézi a sírokat.
A sírokat, melyekben a családja pihen,
melyekben az ismerősei fekszenek,
és képtelen elhinni, van ilyen.
Önnön fájdalmát senki nem feledheti,
nincs rá mód, az vele él, s vele hal,
soha nem fogja őt elereszteni.

Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,
igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,
s túlélni a marcangoló vívódásokat.
Próbálja megállni a helyét ebben a világban,
és sikeresen venni az akadályok sorát,
leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.
Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,
és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,
abban is, hogy az útja végéig eljusson.

Mikor a szemek kívánják, de a gyomornak nem kell,
ott az a rengeteg finom étel és csak reá várnak,
ám túl sokat kapott belőlük este, meg reggel.
Mikor a szemek kívánják, ám a test inkább pihenne,
pedig ég benne a vágy és a fantáziája sarkallja,
kimerülten, s elmélázva fekszik pihegve.
Mikor a szemek kívánják mindazt, amit meglátnak,
és szeretnék megkapni, birtokolni a sok szépet,
kiderül, a pénztárcával ellenségei egymásnak.

A világ hazugságokra épül, a legelejétől kezdve,
becstelenek, ármánykodók formálják azóta,
csapásokat mérve a lélekre és a testre.
Már az alapjában is sok a törött és selejt anyag,
éppen ezért eme világ bármikor összedőlhet,
hiszen az építői legtöbbje igen hanyag.
A világ hazugságokra épül és amiatt pusztul el,
káosz, zűrzavar, rettegés kíséri hanyatlását,
a romjai között, nyugalmat senki nem lel.

Jobb az óvatosság, mint fejjel menni a falnak,
és jobb tájékozódni, mint csapdába esni,
hisz eme világon igen sokan csalnak.
Jobb az óvatosság, mint súlyos sebet szerezni,
sebet a testen, a lelken és a becsületen is,
ennél sokkal jobb nevetni, s szeretni.

Az idő mindenkin kifog, legyen nő, vagy férfi,
hegekkel és ráncokkal díszíti fel az arcot,
akkor is, ha ezt soha, senki nem kéri.
Megőszíti a hajakat, netán el is köszön tőlük,
fokozatosan megritkítja, s gyengévé teszi,
többé nem lesz dús és fényes belőlük.
Az idő mindenkin kifog, az ember tehetetlen,
és bár a lelke a végsőkig fiatal maradhat,
sajnos a teste számára ez lehetetlen.

Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
