sötétség Archívum - 4 / 27 oldal

A világ valódi arcát

A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,

mivel folyamatosan álarc takarja el azt,

s eme álarcról kérdezni sem merik.

Így halad előre, a régen megtervezett úton,

kopott és szakadt ruhájában bandukol,

miközben mereng a túl sötét múlton.

Megélt már számtalan borzalmat, háborút,

néhanap rátalált egy kevéske örömre is,

s még kérdéses, hová vezet e vándorút.

A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,

nem boldog, látva a történések folyamát,

ez így volt valaha, s most is, a jelenben.

A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,

örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,

ha nem lenne az irányítói által fogoly.

A világ összes tudása

A világ összes tudása is bizony túlontúl kevés,

kevés kitölteni az ürességét mindazoknak,

akiket nem érdekel, csak az ivás, evés.

Kiknek az értelem ismeretlen, félelmetes szó,

s már attól rosszul vannak, ha meghallják,

hiszen nekik csakis önmaguk világa a jó.

Önmaguk üressége, flegmasága és önteltsége,

önmaguk gőgje, lekezelő, sértő viselkedése,

s mindezen jó tulajdonságaik összessége.

A világ összes tudása sem lesz elegendő soha,

a fény reménytelenül harcol a sötétséggel,

ám ha mégis győzne, az volna a csoda.

Akinek sötét a szíve

Akinek sötét a szíve, annak a lelke is sötét,

ahogy sötét minden perce is az életben,

s nem tudja elfújni a sötétség ködét.

Az ugyanis reá telepedett az elejétől fogva,

megfertőzte az elméjét, minden sejtjét,

és ő maga valójában, önmaga foglya.

Akinek sötét a szíve, annak halott a jövője,

a reménytelenségben fuldoklik mindig,

mint ennek a világnak a cselszövője

A tudás és a tudatlanság

A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,

amit az emberiség hajnala óta járnak,

ám nem találtak sohasem kiutat.

Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,

s miközben az idő vasfoga őrölte őket,

érezték, hogy önnön világuk ledől.

A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,

és számtalanszor lehajolt érte a földig is,

mégsem hozott a sötétbe világosságot.

A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,

inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,

holott a kíváncsiság benne is lapult.

Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,

s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,

a számára a hazugság a szent kirakat.

A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,

a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,

bármerre is jártak, vagy tekeregtek.

Megjött az ősz

Megjött az ősz, s itt van a rettegtetés újra,

hiszen a félelmet mindig táplálni kell,

sokszor a járványok mögé bújva.

Az engedelmes nép pedig fejet hajt bután,

nem áll ellen és elfelejti ama mondást,

csak egyszer volt kutyavásár Budán.

Nem emlékszik erre és mindenre bólogat,

a kapcarongyot fel is kapja az orra elé,

ez aztán az igazi, önfeladó hódolat.

Nem gondolkozik, mert ahhoz ész is kell,

s túlontúl fájdalmas az igazságot látni,

azt látva a lelke nyugalmat nem lel.

Persze gyalázza azokat, akik mégis látják,

akik ki mernek állni, mernek küzdeni,

s akik a végüket tétlenül nem várják.

Megjött az ősz, aláhullanak az élet levelei,

s aláhullik a remény, amely túl gyenge,

mindenfelé fekszenek a lét tetemei.

Álomban tartva a világot

Álomban tartva a világot, könnyű azt uralni,

hisz míg édesden alszik és csak horkol,

nem érzi, mekkorát fog zuhanni.

Pedig fog, mégpedig gyorsan és igen mélyre,

ahonnan nem tud visszamászni majd,

s nem nézhet fel a tündöklő égre.

Ahol esetleg rádöbben, mekkorát is hibázott,

és mennyire kihasználták őt az altatói,

miközben önmagára nem vigyázott.

Álomban tartva a világot, bármit lehet tenni,

bármit, bármikor és az egész világgal,

és így fog elveszni az élet, ennyi.

Amíg ez a világ alszik

Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,

fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,

és sok életet végleg lerombol.

Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,

megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,

és eltakarja a Napot is, szegényt.

Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,

a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,

és ez marad az utódokra jussul.

A sötétségben nehéz ragyogni

A sötétségben nehéz ragyogni, túlságosan is,

a parányi fény mégis küzd és remél,

s hiszi, a kitartása előre visz.

Hiszi, hogy egyszer nagyobb és erősebb lesz,

s ahogy növekszik, szerteárad majd,

az igyekezetből tanúságot tesz.

A sötétségben nehéz ragyogni, ez tudvalevő,

az akarat azonban csodákra is képes,

s végül a fény lesz majd a nyerő.

Mikor ébred végre a fény

Mikor ébred végre a fény és tépi le a láncát,

amit már olyan rég reá rakott a sötétség,

mely azóta is járja tébolyult táncát?

Mikor ébred végre a fény, meddig tűr még,

s meddig hagyja, hogy a gonosz eltiporja,

nem kellett volna már visszaütnie rég?

Mikor ébred végre a fény és mégis mire vár,

talán a csodára, hogy a sötétség feladja,

s önként visszaadja azt, ami neki jár?

A remény csírája

A remény csírája lassan már előbújni sem mer,

és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,

hiszen rátapostak már nem egyszer.

Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,

az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,

s a vége csak az lehet, mindenki kihal.

A remény csírája csendben senyved a sötétben,

és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,

ezen a világon minden olyan törékeny.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31