Saját alkotásaim
Mélységes sötétség van sok koponyán belül,
ahol csupán a harag és a gyűlölet tombol,
oda az értelem fénye soha be nem kerül.
Mélységes sötétség van szerte eme világban,
a téboly és az őrület hatalma növekvőben,
ez meg is mutatkozik a dühödt vitákban.
Közeleg a Karácsony, a békesség mégis távol,
hangosan dübörögnek a háborús dobok,
a gonosz szítja a gyűlöletet bárhol.
Nem nyugszik, nem pihen, csak öl és rombol,
ármánykodik, hazugságokkal kényszerít,
s véres, habzó szájjal tovább tombol.
Közeleg a Karácsony, néhol hópihék szállnak,
a szíveket mélyen megérinti ez az ünnep,
s a lelkek őszinte szeretetre vágynak.
Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,
minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,
végleg a sötét gonosz mocsarába merül.
Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,
vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,
s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.
Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,
ha nem adna fel minden esélyt és reményt,
s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.
Az orkok ragaszkodnak a magas várukhoz,
és az azt körülvevő mitikus sötétséghez,
amely illeszkedik gonosz vágyukhoz.
A vágyuk az emberek világa fölötti uralom,
a káosz teremtése és a félelem keltése,
a pusztítás mámora nekik jutalom.
A sötétség leple alatt állandóan támadnak,
véres, habzó szájjal sújtanak le a világra,
az emberek semmi jót nem várhatnak.
Ha nem küzdenek, az orkoké lesz a diadal,
ha rettegnek, még a reményük is elvész,
és túlontúl hamar véget ér a viadal.
Az orkok ragaszkodnak a lopott javakhoz,
a könyörtelen, kegyetlen hatalmukhoz,
ám végül a végzet nekik is harangoz.
Készül a fekete leves, már jó ideje főzik,
s van benne minden, ami csak kell,
a recept titkát ősidők óta őrzik.
Van benne ámítás, hitegetés, hazugság,
szemfényvesztés és félelemkeltés,
no meg egy nem létező valóság.
Van benne gonosz ármány, ártó métely,
mérgekbe áztatott mézesmadzag,
és lelkeket kiölő, örök kétely.
Készül a fekete leves, van belőle bőven,
nem is győzik megenni az emberek,
pedig adagolják ki nekik bőszen.
Egy őszinte ember igazat mond, ha fáj is,
nem kertel és nem hazudik sohasem,
nem beszél mellé, sőt, még lát is.
Látja a valóságot és hallja a bánat szavát,
érzékeli a számtalan, gyötrő rosszat,
s ezek alól nem vonja ki önmagát.
Igyekszik segíteni, ahogy erejéből telhet,
s próbál fényt gyújtani a sötétségben,
miközben maga is visel elég terhet.
Egy őszinte ember nem hajlik meg soha,
mert van gerince, s van becsülete is,
a hitványságot pedig száműzi tova.
A manipulált világ nem a szeretetről szól,
nem a jóságról és nem is a becsületről,
e világban a gonosz érzi magát jól.
A gonosz viszont tombol, őrjöng és nevet,
az igazság arcába vágja saját tébolyát,
s hiszi, hogy az egész lét ura lehet.
Hiszi, hogy előbb-utóbb mindenki érte él,
mindenki vágyja őt, oly engedelmesen,
s reggelente a Nap is csak érte kél.
A manipulált világ, a hazugok sötét világa,
a megtévesztetteké és a becsapottaké,
a remény itt nem szökken virágba.
A mély sötétséggel hadakozni a Napnak is nehéz,
hiszen a sötétség hatalmas és igen kitartó,
a fény ragyogása pedig nem túl merész.
A mély sötétséggel hadakozni kemény próbatétel,
mivel az igen félelmetes és van utánpótlása is,
ezért a fénynek küzdeni kell, a teljes erejével.
Illúzió a nap minden perce, az egész élet,
csupa hamisság és szemfényvesztés,
és ezt érzi minden józan lélek.
Érzik a lelkek azt a mélységes sötétséget,
amely elnyomja a szabadság létezését,
s mely veszélyezteti az emberiséget.
Illúzió a nap minden perce, s maga a lét,
a szeretet és a jóság csupán vágyálom,
nem kevesebb, a megmaradás a tét.
Az értelem fáklyája csak pislákol a sötétben,
az egykor ragyogó lángja lassan kialszik,
s nyoma sem marad az idő ködében.
Az értelem fáklyája régen világította az utat,
az utat, mely egy jobb világ felé vezetett,
azonban most nehezen talál kiutat.
