Saját alkotásaim
Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,
s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,
mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.
Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,
és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,
végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.
A lélek mindig vágyakozik valami szépre, jóra,
elismerésre, megértésre és kedvességre,
reményre, szeretetre, biztató szóra.
A lélek mindig vágyakozik és sohasem adja fel,
sokszor önmagával is meg kell küzdenie,
amíg boldogságra, s békére nem lel.
Karácsonyi remények szállnak az esti széllel,
titkos vágyak és meseszerű szép álmok,
mind az útjukra indulnak éjjel.
Karácsonyi remények és szívből jövő óhajok,
magányos, idős emberek szomorúsága,
s a lelkek mélyén megbújó sóhajok.
Karácsonyi remények, finom étkek, szeretet,
őszinte ölelések és örömteli mosolyok,
ajándékra váró felnőttek, s gyerekek.
Karácsonyi remények és sok csodás pillanat,
gyógyulást remélő sérültek, s betegek,
mind békességet lelnek a fa alatt.
A tudás fényét megtalálja az, aki kitartóan keresi,
és aki szorgalmasan kutat utána folyamatosan,
az bizony egy szép napon biztosan megleli.
A tudás fényét megtalálja az, aki szeretné, akarja,
aki szeretné eloszlatni a homályt, a sötétséget,
és akit az igazság, a valóság nem zavarja.
A lelkekben lapuló remények a szabadulásukra várnak,
olyan régóta emésztődnek odabent, a biztonságban,
s csak az embereken múlik, hogy mikor szállnak.
Mikor szállnak és mikor váltják be gazdáik szép álmait,
mikor teljesítik mindazt, amiért létrejöttek egykor,
s miképpen nyitják ki a vágyak csodás szárnyait.
A lelkekben lapuló remények izgulnak, készülve az útra,
kissé feszengenek ugyan, ám nagyon is bizakodnak,
és hiszik, hogy fátylat tudnak borítani a múltra.
Boldog percek és örömteli órák suhannak a térben,
igencsak sokan várnak és vágynak már reájuk,
s ha elérik őket, a lelkük ragyog a fényben.
Boldog percek és örömteli órák szépítik meg a létet,
csalnak mosolyt az arcokra, s tesznek vidámmá,
rengetegen kívánják, ez soha ne érjen véget.
Amikor a farkasok vezetik a nyájat a dús legelők felé,
azok riadtan ugyan, ám bizakodva baktatnak,
és soha nem néznek az úton, a lábaik elé.
Miközben haladnak, szemeik előtt a friss füvet látják,
így eszükbe sem jut, hogy ők lesznek a fő fogás,
az meg pláne, hogy ezt nagyon megbánják.
Amikor a farkasok vezetik a nyájat, amely gyanútlan,
s amely jóra számít, a farkasokra bízva a létét,
nem érti, azok miért viselkednek gyanúsan.
Amikor a szív vágyakozik valaki után, ám ezt tagadnia kell,
sóvárog a másik érintésére, az ölelésére, a csókjára,
s ezek hiányában, a lelke nyugalmat nem lel.
Amikor a szív vágyakozik valaki után, fájdalmasan, égetőn,
és szenved, amikor a számára kedves másokat érint,
bizonytalanná válik, de reménykedik kétkedőn.
Mikor áhítozik egy lélek a másik után, izzón epekedve,
s féltőn rajta tartja a szemeit, kissé féltékenyen,
úgy érzi, hogy készen áll a szerelemre.
Mikor áhítozik egy lélek a másik után oly határtalanul,
s ugyanakkor a csalódástól tartva, igen óvatosan,
sokszor mereng magában, tanácstalanul.
Mindenki vágyik valamire, boldogságra, jóra, szépre,
s arról álmodik, hogy egyszer el is éri mindezt,
csak a szerencse mellé állna már végre.
Mindenki vágyik valamire, sikerre, felhőtlen örömre,
igaz szeretetre, szerelemre, s egy jobb világra,
amelyben békességben élhetne örökre.
