reménykedés Archívum - 2 / 3 oldal

Akármerre járok

Akármerre járok, mindenfelé félelmet látok,

rengeteg akadályt, s oly sok hazugságot,

sokaknak ez az élet nem más, átok.

Bizonytalanság uralja a napokat, s az éjeket,

és amíg a vágyak a végtelenben járnak,

megsemmisítik a valódi tényeket.

Az emberek csak élni akarnak, békességben,

ölelni, szeretni, nevetni, s reménykedni,

majd egyesülni az örök fényességben.

Nem vágynak rosszra, az nem kell senkinek,

a jóról álmodnak és egy élhető világról,

s nem elköteleződni a semminek.

Akármerre járok, érzi a szenvedést a lelkem,

érzi a múltat, a jelent és talán a jövőt is,

e világban nehéz nyugalomra lelnem.

A szabadságát vesztett madár

A szabadságát vesztett madár nem örül,

bús, szomorkodik, s életuntan csipog,

hiszen erős rácsok veszik körül.

Magába roskadva az emlékei után kutat,

milyen is volt valaha szabadon élni,

és miért nem talál most kiutat.

Annak idején, amikor a magasban szállt,

s az égen a tündöklő Nap felé tartott,

a természettel szinte eggyé is vállt.

Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,

s mielőtt észbe kapott, láncra került,

tudta, ez sok madárral megesett.

Azóta reményre nem talál, csak vegetál,

kap ugyan enni és inni, de csakis rab,

s az összes szép álma messze száll.

A szabadságát vesztett madár nem repül,

és régi önmagának torz mása csupán,

mégis reméli, hogy innen kikerül.

Az idő múlását megállítani

Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,

és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,

ám az ember ez ellen nem tehet.

Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,

s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,

arra vágyik, hogy a lelke szálljon.

Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,

játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,

és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.

Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,

s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,

valamennyi gondját örökre feledve.

Az idő múlását megállítani biza reménytelen,

és ezen az önámítás sem tud változtatni,

minden próbálkozás erre, esélytelen.

Amit egyszer elszalasztottunk

Amit egyszer elszalasztottunk, az nem tér vissza,

és csak sokkal később értjük meg mindezt,

ám a szívünk mélyén még él a szikra.

A szikra, amely csupán egy cirógató szellőre vár,

s amint az megérkezik, fellángol a lelkünk,

már nem a régi, de a vágyakkal száll.

A vágyakkal, meg a reménnyel, amik erőt adnak,

erőt ahhoz, hogy újra szépeket álmodjunk,

és bátran integethessünk a Napnak.

Amit egyszer elszalasztottunk, nem éljük át újra,

talán valami hasonlót, ha szerencsénk van,

és azt is már egyfajta álarc mögé bújva.

A sorsát senki nem uralja

A sorsát senki nem uralja, hiába is szeretné,

s hiába is vágyja a nyugalmat, a békét,

sokszor az aggódás teszi beteggé.

Hiába álmodik az igazról, a szépről, a jóról,

és hiába vágyik elismerésre, dicséretre,

ha soha nem akar érteni a szóból.

Hiába álmodik oly csodásakat, hiába remél,

s hiába ontja magából az ígéretek sorát,

ha igazából csak magában beszél.

A sorsát senki nem uralja, hiheti, hogy igen,

és ámíthatja is magát azzal, hogy ő más,

végül megtudja, a valóság milyen.

Mindenkinek megvan a saját útja

Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,

s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,

mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.

Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,

és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,

végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.

A lélek mindig vágyakozik

A lélek mindig vágyakozik valami szépre, jóra,

elismerésre, megértésre és kedvességre,

reményre, szeretetre, biztató szóra.

A lélek mindig vágyakozik és sohasem adja fel,

sokszor önmagával is meg kell küzdenie,

amíg boldogságra, s békére nem lel.

Karácsonyi remények

Karácsonyi remények szállnak az esti széllel,

titkos vágyak és meseszerű szép álmok,

mind az útjukra indulnak éjjel.

Karácsonyi remények és szívből jövő óhajok,

magányos, idős emberek szomorúsága,

s a lelkek mélyén megbújó sóhajok.

Karácsonyi remények, finom étkek, szeretet,

őszinte ölelések és örömteli mosolyok,

ajándékra váró felnőttek, s gyerekek.

Karácsonyi remények és sok csodás pillanat,

gyógyulást remélő sérültek, s betegek,

mind békességet lelnek a fa alatt.

A tudás fényét megtalálja

A tudás fényét megtalálja az, aki kitartóan keresi,

és aki szorgalmasan kutat utána folyamatosan,

az bizony egy szép napon biztosan megleli.

A tudás fényét megtalálja az, aki szeretné, akarja,

aki szeretné eloszlatni a homályt, a sötétséget,

és akit az igazság, a valóság nem zavarja.

A lelkekben lapuló remények

A lelkekben lapuló remények a szabadulásukra várnak,

olyan régóta emésztődnek odabent, a biztonságban,

s csak az embereken múlik, hogy mikor szállnak.

Mikor szállnak és mikor váltják be gazdáik szép álmait,

mikor teljesítik mindazt, amiért létrejöttek egykor,

s miképpen nyitják ki a vágyak csodás szárnyait.

A lelkekben lapuló remények izgulnak, készülve az útra,

kissé feszengenek ugyan, ám nagyon is bizakodnak,

és hiszik, hogy fátylat tudnak borítani a múltra.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31