Saját alkotásaim
Keserűség és szomorú arcok, csalódottság és bánat,
a becsapottság érzése tüzet szít a lelkekben,
s a remények a sötétségbe szállnak.
Keserűség és szomorú arcok, megtört emberi életek,
a kapzsiság, s a pénz uralma megmutatkozik,
kiölve, a bennünk lakozó fényeket.
A gazdagot nem érdekli a szegény, soha nem is fogja,
kizárólag a haszon, a bevétel és a profit számít,
önnön kapzsiságának a halálig a foglya.
Nem számít senki, az emberség nagyon távol áll tőle,
eltapos bárkit, ha úgy érzi, veszélyezteti a pénzét,
és a saját hatalmát belevésetné a kőbe.
A gazdagot nem érdekli a szegény, az szolgának való,
talpalávalónak, kapcának tudja elképzelni csupán,
holott ő maga az, aki hitvány és csaló.
Ha a pénz nem létezne, a világ nagyon más volna,
nem a gyűlölködés és a kapzsiság uralná,
hanem az igaz szeretetről szólna.
A békéről, a nyugalomról, a családokról, s a jóról,
a szépségről, az összefogás óriási erejéről,
a becsületről és az igaz szóról.
Nem folyna a csapból is az ármány és a hazugság,
a sötét gonosz szemfényvesztése elbukna,
s helyette felragyogna az igazság.
Nem dúlna állandóan háború ezen a szép Földön,
nem irigykednének egymásra az emberek,
s nem volna drága hitel, kölcsön.
Ha a pénz nem létezne, a lélek nem lenne fogoly,
szabadon és tisztelettel bánna másokkal,
s természetessé válna a mosoly.
Az elnyomottak sikolya messze száll a sötétben,
és félelmetesen hangzik, mint a lidércek dala,
könnyen rettegést keltve a lelkek körében.
Éles hangjukat elnyeli a bűzlő, süppedő mocsár,
amelynek sötét és feneketlen mélye halálos,
s mely egyetlen élőlénnyel sem cimborál.
Folyvást fortyog a feltörő gázok gyilkos elegye,
és mindazok, akik bármily okból beleléptek,
meglátták, milyen a halál útjának az eleje.
Az elnyomottak sikolya addig meg nem szűnik,
amíg az elnyomók gonoszsága, s kapzsisága,
ebből a világból, véglegesen el nem tűnik.
Rabságba taszítva élnek az emberek,
megfélemlítve élik a mindennapokat,
a sóhajok senkit meg nem mentenek,
mindenkinek vívnia kell a harcokat.
Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,
nem gyúlhat remény a sötét honában,
egyszer talán a gonosz is kimerülhet,
ám addig sem lehet bízni a csodában.
A maszk a rabság jelképeként ragyog,
fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,
nem számít, hogy hőség, netán fagyok,
az emberek lelkéből minden jót kivesz.
Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,
eltávolodnak egymástól a régi barátok,
a szeretet gyáván, megfutamodva inal,
s egymás ellen fordulhatnak családok.
A terv szerint tönkremegy a gazdaság,
sokan elveszítik kis félretett pénzüket,
s csupán az elitnek járhat a gazdagság,
ők felsőbbrendűként szórják fényüket.
A Földön minden az övéké, így vélik,
az emberekre szükségük már nincsen,
sem isten, sem más haragját nem félik,
s nem osztoznak a töméntelen kincsen.
A bolygó rabságba taszítva nyomorog,
a sors változó, a kocka még fordulhat,
a szerencse újfent a világra mosolyog,
ha eljön a tömegek által várt fordulat.
A bolha és az elefánt harca szakadatlan,
kettejük kommunikációja biz faragatlan.
A bolha lekezeli az elefántot, s megveti,
mivel kőgazdag, a földet előle megveszi.
Bolhapénzen szinte bármit is megvehet
és hiszi, az elefánttal mindent megtehet.
Erőteljesen propagálja önnön nagyságát,
félelmetesre gyúrják a hírek a vadságát.
A hazug médiákban istenként tetszeleg,
s gyakorta a vágyai tengerén szendereg.
Fejébe vette, hogy az elefántot legyűri,
legyilkolja a hatalmas állatot, s megfőzi.
Vett is új felszerelést a piciny konyhába,
elvárja, az elefánt beletörődik a sorsába.
Terveiben kiszívja majd az összes vérét,
s véglegesen eltünteti az elefántok népét.
Fogta a kést, a baltát, az edényt a vérnek,
ez lészen az élelme a dicső bolha népnek.
Nekiugrott az előtte álló hatalmas lábnak,
amely soha nem is mutatta magát másnak.
Lepattant róla és odább, messzire gurult,
szédült, támolygott, s szörnyen begurult.
Hogy mer akaratának ellenállni e senki,
egyáltalán a bolygón még életben lenni.
A bolha és az elefánt harca biz végtelen,
akkor is, ha gyakorta nem lehet vértelen.
Ám ha az elefánt a csípéseket megunja,
eltiporja a bolhát, véglegesen lenyomja.
A gazdák és a juhaik együtt éltek egykor,
dús, zöldellő mezőkön vándoroltak,
s igen boldogak voltak ekkor.
A juhok között volt, fehér, fekete, s tarka,
dús gyapjúval rendelkező, tejet hozó,
s akadt, melynek letört a szarva.
Gyarapodtak, sokasodtak, túl sokan lettek,
s felemésztették a legelők legjavát,
legelészni bárhová is mentek.
Gazdáik eleinte gyönyörködtek a nyájban,
s örültek, hogy sokat hoznak nekik,
ezért etették őket hóban, sárban.
Ám biz sokkal nagyobb haszonra vágytak,
eldöntötték, hogy nekik ez mind jár,
s hihetetlenül kapzsivá váltak.
Tervük az lett, hogy lemészárolják mindet,
megnyúzzák, a bőreiket kicserzik,
csinálnak belőle ruhákat, inget.
Eljött az idő, a juhokat mind akolba zárták,
azok nem is bégettek félelmükben,
s valamennyien a véget várták.
Azon a napon a leölésüket meg is kezdték,
egyiküket a másik után rángatták ki,
s mindezt nagy örömmel tették.
A birkák rettegve bámulták egymás arcát,
s szemükben tükröződött a rémület,
mégis mind feladta a harcát.
A harcát, melyet a nyájuk el sem kezdett,
mert mindegyikük a másikukra várt,
s közben a kés torkot metszett.
Birkamód, némán, tág szemmel bámultak,
s míg a vérüket kifolyatták teljesen,
önmaguk gyávaságán ámultak.
A nyáj urai mind aranyra váltotta a juhait,
istenként ünnepeltek és dorbézoltak,
s eltörölték mások jogait.
A gazdák és a juhaik egy letűnt kor regéje,
talán nem is létezett igazán sohasem,
de belőle lett a világ meséje.
Politika. Sötét árny a világban,
s létezik a legapróbb virágban.
Ármány, mely homályba vezet,
s megtéveszti a csillogó szemet.
Elhiteti a lehetetlent, a semmit,
nem kímél meg sohasem senkit.
Hatalmat akar, fenyegetve zsarol,
a józan ésszel mindennap dacol.
Mélységes mélybe viszi a lelket,
az ott ragad és békét nem lelhet.
Elvetemülten kihasználhat bárkit,
érdeke szerint módosíthat bármit.
Irányítani akarja a gondolatokat,
bevet ezért csalárd fondorlatokat.
Mágusként mossa le az értelmet,
nem kímél semmiféle érzelmet.
Megfoszt a családtól, igazi hazától,
pénztől, barátságtól, s édesanyától.
Elveszi az ingatlant, adósságba zár,
látszólag mindenre megoldást talál.
Elpusztíthat nemzeteket és népeket,
megmásíthatja a valóságos tényeket.
Hazátlanná tehet, államokat rombol,
háttérből irányítva csonkol és koncol.
Erkölcsöt fertőz, értékrendet pusztít,
hagyományok megtagadásra buzdít.
Rákos sejt, gyilkos métely az életben,
ezt mindenki érzi és tudja is lélekben.
A Telhetetlenség napfényre ébredt,
hunyorgás közepette magába révedt.
Mennyi mindenre áhítozott folyton,
már rég ott kellene lennie a Holdon.
Minden percben tartotta a markát,
letépte volna az alvó ökör szarvát.
Bármit is kapott soha nem volt elég,
úgy érezte számtalan vágyától elég.
Fennhangon panaszolta kínzó bajait,
letagadta és kevesellte titkolt javait.
A másokéra áhítozott éjjel és nappal,
sohasem játszott tisztességes lappal.
Őrjöngve többet követelt, még-még,
eszébe sem jutott, hogy eléri őt a vég.
Miután mégsem kapta meg amit akart,
bevörösödött a feje, s végül belehalt.
Óriási tüzek pusztítják a Földet,
hamarosan felemésztik a zöldet.
Önző érdekek szítják a parazsat,
hamuvá téve méhet és darazsat.
Az élőlények sokasága élve elég,
hisz a kapzsiságból sohasem elég.
Megsemmisül a légkör, száll a füst,
olyanná válik a bolygó, akár az üst.
Fortyognak a vizek, főnek a halak,
lángoló szőrrel szaladnak a vadak.
Rémült állati sikolyok hangja hallik,
a pusztítás kegyetlenül tovább zajlik.
Fogy az oxigén, az élettér csökken,
nincsen már fű, ami szárba szökken.
Az élet csírája nagy veszélybe kerül,
a leghidegebb régió is forróvá hevül.
A Nap sötétbe borul, szikrázik az éj,
s a természet gyilkosait elönti a kéj.
A jövő ígérete a jelenben leli halálát,
az utódokra hárítva mindezek hatását.
