Saját alkotásaim
A manipulált világ nem a szeretetről szól,
nem a jóságról és nem is a becsületről,
e világban a gonosz érzi magát jól.
A gonosz viszont tombol, őrjöng és nevet,
az igazság arcába vágja saját tébolyát,
s hiszi, hogy az egész lét ura lehet.
Hiszi, hogy előbb-utóbb mindenki érte él,
mindenki vágyja őt, oly engedelmesen,
s reggelente a Nap is csak érte kél.
A manipulált világ, a hazugok sötét világa,
a megtévesztetteké és a becsapottaké,
a remény itt nem szökken virágba.
A harag és a gyűlölet uralja a napokat,
ezt az egész, őrületbe borult világot,
mind a kicsiket, mind a nagyokat.
Téboly, megosztottság, kíméletlenség,
közönybe fullad minden perc és óra,
nagy a csalódás, a reménytelenség.
A szeretet, az értelem mikor tér észre,
és mire várnak a reménnyel együtt,
mikor kívánnak reagálni a vészre?
A harag és a gyűlölet mételyezi a létet,
hatásosan pusztít, mert megteheti,
káoszba taszítva az összes népet.
Aki csakis káoszt akar, azt nem érdekli senki,
semmiféle más ember, vagy más élőlény,
és a céljaiért mindent meg fog tenni.
Ha kell, folyton uszít, hergel, provokál sokat,
letagadja a legigazabb igazat is az égről,
és önző gyűlölete soha le nem lohad.
Bőven ontja a pénzt azoknak, akik szolgálják,
kik ugyanolyan hitványul gondolkoznak,
és a világot a kedve szerint formálják.
Aki csakis káoszt akar, az azért él és azért hal,
lételeme a gyűlölet, s az izzó hatalomvágy,
eme világnak az a jó, ha az ilyen kihal.
Soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek jó,
ahogyan soha nem lesz megértés sem,
s a félelem pusztába kiáltott szó.
Soha nem lesz olyan, hogy valami ne fájjon,
és hogy a tisztesség természetes legyen,
a szeretet pedig a gyűlölettel teázzon.
Soha nem lesz olyan már semmi, mint rég,
a becsület a szégyenpadon ül és hallgat,
a gonosz ordít, nincs, ami neki elég.
Soha nem lesz olyan, hogy az értelem győz,
és a tudás, meg a jóság fennen ragyog,
a pénz hatalma mindent legyőz.
Soha nem lesz olyan, hogy felhőtlen öröm,
a lélek és a szív még sokszor csalódhat,
s egyszer minden hiba visszaköszön.
Soha nem lesz olyan, hogy nyugalom, béke,
és nem lesz mindenki számára igazság,
e világnak biztos pusztulás a vége.
A gyűlölet gyűlöletet szül, a harag pedig haragot,
az irigység irigységet, a gonosz gonoszságot,
a szeretet, s a békesség veheti a kalapot.
A gyűlölet gyűlöletet szül mindenfelé a világban,
keserűséggel feltöltve a megfáradt lelkeket,
és ez a folyamat zajlik, minden irányban.
Hogyan fejlődött ennyire vissza az emberi értelem,
és miképpen is süllyedhetett ennyire mélyre,
hogy gondolkodni lassan már képtelen?
Mi az oka annak, hogy a normalitás bűnnek számít,
a szív vágyai és az érzelmek olyan sekélyesek,
s a hazug ígéretek sora mindenkit elámít?
Milyen szülő az, amelyik nem óvja saját gyermekét,
amelyik tétlenül nézi, hogy miket tesznek vele,
s megtagadja önnön védelmező szerepét?
Miféle ember az, akit elvakít az ostobaság vad köde,
akit megőrjít a gyűlölet, s az értelmetlen harag,
és mindaz zavarja, amihez nincs is köze?
Hogyan fejlődött ennyire vissza a józanság, s az élet,
a lelkiismeret, a becsület, a tisztesség, a jóság,
és mindezeket hogyan képes eltűrni a lélek?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, akiket gyűlölünk,
kiket látni sem bírunk, nem is értünk velük egyet,
akkor kényszerből együtt miért működünk?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, kiket megvetünk,
eltesszük a hasznot, mert az jó, de nem kellenek,
ettől talán jók és oly különlegesek leszünk?
Egy megkeseredett ember máson tölti ki a dühét,
a csalódottságát, a fájdalmát, a szenvedését,
és ráönti bárkire a szennyese zömét.
Egy megkeseredett ember gyűlöli önmaga lelkét,
amiért úgy érzi, számára csak kín ez az élet,
s neki kell viselnie a világnak a terhét.
Az állandó gyűlölködés megmérgezi a lelket,
elpusztíthat minden pozitív gondolatot,
és így az ember békére nem lelhet.
Nem tud foglalkozni a szeretettel, a széppel,
semmiféle jóval, sem értelmes dologgal,
és így néz a világra, fanyar képpel.
Nem tud őszintén ölelni, sem pedig segíteni,
az érzelmeiben is állandóan dúl a vihar,
és csakis ama húrt tudja feszíteni.
Az állandó gyűlölködés megrövidíti az életet,
összezavarja az elmét és kihat másokra,
sötétbe borítva a ragyogó fényeket.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt, a halálát akarta,
nem bírta elviselni a jótékony hatásait sohasem,
és minden tudása, tette, bántotta, zavarta.
Zavarta, hogy az emberek szerették és nagyon várták,
hiszen általa lettek boldogabbak, s vidámabbak,
sőt, azt is fájlalta, ha felkapcsolták a lámpát.
A fény jelképezi az értelmet, a reményt meg az esélyt,
szeretettel tölti fel a lelkeket, megnyugvást adhat,
s igyekszik elhárítani az ármányt, a veszélyt.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt és gyűlölni fogja,
nem bírja elviselni a ragyogását, s az éltető erejét,
ezen okból önmaga lesz, saját maga foglya.
