Saját alkotásaim
Miért kell elfogadni bármit azoktól, akiket gyűlölünk,
kiket látni sem bírunk, nem is értünk velük egyet,
akkor kényszerből együtt miért működünk?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, kiket megvetünk,
eltesszük a hasznot, mert az jó, de nem kellenek,
ettől talán jók és oly különlegesek leszünk?
Ez a világ, amelyben élünk, maga a földi pokol,
amelyben sok a szenvedés és a gyötrelem,
az igazságtalanság, no meg a nyomor.
Kevés a szeretet, a jóság, az emberség, s a béke,
a tisztesség, a becsület, az igaz, adott szó,
és ennek láthatóan soha nem lesz vége.
Az egyszerű emberek egész élete terhekkel teli,
eladósítások, kényszerítések és elpusztítás,
persze ebben egy kis réteg, az örömét leli.
Ez a világ, amelyben élünk, nem a jóság világa,
hanem az önzésé, a kapzsiságé és a gonoszé,
a Mennyország, az összes rosszat kizárja.
Aki kényszerben éli meg a mindennapjait, szorongva,
mivel olyan a helyzete, s olyan házasságban él,
az néha félrevonul magányosan, zokogva.
Aki kényszerben éli meg a mindennapjait, az szenved,
nincs mosoly az arcán, nem tud szívből örülni,
s akkor sem lesz boldog, ha netán enged.
Megfélemlítve rettegnek az emberek mindennap,
és maguk sem tudják, mit is kellene tenniük,
láthatóan az életük nem egy gyermeknap.
Rá vannak kényszerülve, hogy kiadják magukat,
bevalljanak minden titkos dolgot magukról,
s önként felajánlják az összes vagyonukat.
Ezzel odadobják mindazt, amiért ez eddig éltek,
lemondanak a szabadságuk maradékáról is,
s megvalósul az, amitől annyira féltek.
Feladják a terveiket, vágyaikat, s összes álmukat,
egyelőre nem mernek ellenállni a gonosznak,
és parancsra befogják mindig a szájukat.
Megfélemlítve kínkeservesek a percek, s az órák,
a kiszolgáltatottság miatt nem élet ez az élet,
és sokaknak nyílnak majd a sírján rózsák.
Hogy nem unják még a birkák ugyanazt a rétet,
amelyet mindennap legelnek muszájból,
ez ellen, hogyhogy egy sem béget?
Reggeltől estig ugyanaz a fű, undorító, szálkás,
egyre többször forgatja fel a gyomraikat,
hiszen kemény, ízetlen és sárgás.
Nem csoda, hisz a füvet mérgekkel szórták tele,
csakis a juhok védelmében tették mindezt,
s nem véletlenül fáj mindőjük feje.
Egyre több hull el közülük, jerkék és bárányok,
ám e szerencsétlen állatok nem fogják fel,
hogy odalesznek a birka ábrándok.
Hogy nem unják még a levágásukat, a végüket,
a kényszerű akolba zárásukat minden este,
miért nem érzik veszélyben a létüket?
Az utolsó esély csupán egyszer adatik meg,
és ha elszalasztásra kerül ama lehetőség,
nem lesz több, mint egy koporsószeg.
Egy koporsószeg, mely egyedül keveset ér,
s amely nélkül ugyan nem zárt a koporsó,
a halál azonban mégis a maga útjára kél.
Azonban nem mindegy, hogy mikor visz el,
hiszen ki nem harcol meg a saját életéért,
az igazi nyugalmat a túlvilágon sem lel.
Addig a pillanatig azonban változhat a sors,
mivel becsülettel és kitartással küzdve,
a végzet nem lesz kegyetlenül gyors.
Az utolsó esély nem ajánlkozik fel kétszer,
s ha az ember nem meri megragadni azt,
marad a számára a végzetes kényszer.
