Saját alkotásaim
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
A félelem mérgezi a lelkeket és kiszolgáltatottá teszi,
ezen okból folyik még a csapból is a rettegtetés,
s mindez, az emberek életkedvét is elveszi.
A félelem mérgezi a lelkeket és sokakat beteggé tesz,
megfertőzi az elméket, a gyávaság börtönébe zár,
s amíg nem küzd az ész, ez mindig így lesz.
Meddig lapulsz még a hamu alatt, józanságnak tüze,
és meddig hagyod még, hogy rajtad tapossanak,
mikor tör fel belőled, az elnyomottság dühe?
Mikor mutatod meg hatalmas erődet, meddig vársz,
miért hagyod, hogy elvegyék a parázsló reményt,
s nem érzed azt, hogy nagyon tévutakon jársz?
Meddig lapulsz még a hamu alatt gyáván és rettegve,
hogyan veszthetted el ennyire az egykori fényed,
s miért nem lángolsz, a becsületnek engedve?
A csiga és a háza együvé tartoznak az elejétől,
otthona szép, csigás vonulatai látványosak,
s ez óvja az időjárás hidegétől, melegétől.
Lassan, komótosan járja a fárasztó, nehéz utat,
s amikor elfárad visszahúzódik a kuckójába,
ám másnap reggel új helyek után kutat.
A megszokott életét nem szándékozik feladni,
békésen eszegeti a különféle növényeket,
és nem akarja oly kedves házát eladni.
Az ellenségei azonban nem hagyják nyugodni,
mindenáron ki akarják lakoltatni a házából,
s többé nem akarják hallani szuszogni.
Békák, varangyok, madarak és kígyók gyötrik,
önmaga feladására kényszerítik kegyetlenül,
s addig zsigerelik, amíg meg nem döglik.
Akkor befalják a tehetetlen testét, s ezzel vége,
mostanság ez a borzalmas rémálom kísérti,
s ébredés után, félve elcsúszkál a stégre.
Gondolja vízbe veti magát, amiért ostoba volt,
és nem vette észre, hogy a halálát kívánják,
s minden ez eddig a pusztulásáról szólt.
A csiga és a háza a születésétől egynek számít,
és bármily gyáva is legyen, nem adja magát,
a tulajdonától soha, tapodtat sem tágít.
Annyi mindentől megfosztanak minket míg élünk,
lefoglalnak munkával és kötelességekkel,
s tesznek róla, hogy mindig féljünk.
Sunyin, alantas módon elveszik a szabadságunkat,
becsapnak, túlterhelnek, félelemben tartanak,
s kihasználják a laza hanyagságunkat.
Megrémítenek, igyekeznek elhitetni, jót akarnak,
s nekünk csupán engedelmeskednünk kell,
hiszen a dolgok jó irányba haladnak.
Hazugságokkal etetnek, egymás ellen fordítanak,
eltávolítanak a szeretteinktől, az igazságtól,
és mindent, amit lehet, eltorzítanak.
Kegyetlenül elbánnak azokkal, akiknek van esze,
s akik nem akarnak megtörni és elveszni,
azoknak biz gyakran főhet is a feje.
Annyi mindentől eltántorítanak, hiszen engedjük,
gyávaságból lemondunk az álmainkról is,
s így önmagunkat végleg elvesztjük.
Az oktondi pockok nem az eszükről híresek,
igen könnyedén félrevezethetőek mind,
s egész nap csak bámulják a híreket.
A szemük is kiguvad attól, amit ott hallanak,
és szentül hiszik, hogy mindez biz igaz,
éppen ezért nyugton nem alszanak.
Rettegnek éjjel, s nappal, egész életük során,
vacogva nyitják ki a szemeiket is reggel,
s megszólalni sem mernek ezek okán.
Lassan az élelmükről is lemondanak gyáván,
mivel a félelemtől le vannak dermedve,
jobban öl ez, mint egy sima járvány.
Az utódaikat sem védik foggal és körömmel,
s amikor egy héja lesújt a kicsinyeikre,
azt csupán nézik, rideg közönnyel.
Az oktondi pockok népe gyérül ám gyorsan,
s egyikük a másik után leheli ki a lelkét,
mind eltávoznak a semmibe, sorban.
Mókuskerékbe zárva taposnak az emberek,
s bizony folyton van is mit taposniuk,
hiszen a tennivalójuk az rengeteg.
Születéstől kezdve a rabjai eme ketrecnek,
gondolkodás nélkül elfogadják a sorsot,
és észre sem veszik, hogy szenvednek.
Fáradnak, s pihegnek, de nem térnek észre,
elfogadják a parancsokat biz bármikor,
és nem merik azt mondani, mégse.
Nem állnak ellen, sajna túlontúl is gyávák,
megtesznek bármit, csak élhessenek,
s hiszik, majd kapnak ezért hálát.
Mókuskerékbe zárva nem az igazi az élet,
itt nincs önállóság és nincs szabadság,
pedig arra vágyik minden lélek.
Meddig tűr a világ, amíg elhal minden virág,
mikorra már nem marad szabadság és jog,
s nem visszacsinálhatók a hibák?
Mikor a szeretett már emlékként sem létezik,
az öleléseknek a vágya is bűnnek tartandó,
és a megváltás halálként érkezik?
Mikorra meddővé lesz a kedvesség, az öröm,
a szép és a jó borzalmas fogalmakká válik,
s az emberekből nem marad kő a kövön?
Amikor a szülők feláldozzák a gyermekeiket,
mivel gyávák és gyengék, csak rettegnek,
s míg nem hagyhatják el a ketreceiket?
Amíg létezni is iszonyatos vétségnek számít,
mivel a sötétség köreinek nem kellenek,
s a lelkeknek a sátán csapdát állít?
Meddig tűr a világ, míg a lélegzet fájdalmas,
kiüt mindenkin a ragya és az elváltozás,
s a lét önmagára nézve is szánalmas?
Emésztő tehetetlenség tüze pusztítja a szíveket,
a segítőszándék sajnos nagyon kevés ma már,
és bizony sok ember hiszi a hazug híreket.
Ezen oknál fogva nem tudnak összefogni soha,
mivel úgy meg vannak osztva a hatalom által,
s amennyiben sikerülne, az lenne a csoda.
Sokan a gyermekeik védelmére is igen gyávák,
inkább hagyják őket bezárni és elpusztítani,
ilyetén módon születnek a sötét drámák.
Az életösztön ezekben a személyekben nincsen,
képtelenek féltésre, s megóvni saját véreiket,
és emiatt a pokolba vezet az útjuk innen.
Emésztő tehetetlenség kínozza az érző lelkeket,
és nem nyughatnak, míg nem fognak győzni,
s keresztül nem húzzák a gyilkos terveket.
Majd más megteszi, gondolják ezt oly sokan,
és legyen szó bármiről is, csinálják mások,
s az lényegtelen milyen módon, hogyan.
A nehézségekkel, bajokkal, nehéz együtt élni,
mindenki szeretne kibújni a felelősség alól,
s a legtöbb rettegő még önmagát sem érti.
Sokszor olyan jó lenne ez, vagy esetleg amaz,
ám kockázatosnak bizonyulhat a cselekedet,
és végül szokás szerint marad a panasz.
Ki kellene harcolni a szabadságot és a békét,
a nyugalmat, a család biztonságát, a jólétet,
de most nem hagyhatjuk magára a tévét.
Majd más megteszi, csupán türelem, az a fő,
ez a hozzáállás szégyenletes és siralmas is,
és nem csoda, hogy a sötétség ideje jő.
