Saját alkotásaim
Gondolatban könnyebb tenni a dolgunkat,
könnyebb vágyakozni, meg álmodozni,
és könnyebb irányítani a sorsunkat.
Könnyebb elviselni a reánk kirótt terheket,
a mindennapi gondokat, problémákat,
a fájdalmakat és a szenvedéseket.
Könnyebb bevallani a szerelmet és imádni,
sokkalta könnyebb ölelni, meg ígérni,
mint mindig az igazunkért vitázni.
Gondolatban könnyebb eljátszani a véggel,
és könnyebb félvállról venni a világot,
mert így nem jár következménnyel.
Aki csak néz, ám mégsem lát a ködön túl,
és csakis a fantáziája bűvöletének hisz,
annak a lelkében bizonytalanság dúl.
Aki csak néz, de felfogni bármit képtelen,
nem fog rájönni sohasem, mi a valóság,
s arra sem, miért ekkora úr a félelem.
Ki nem mondott gondolatok, eltitkolt érzések,
fájó szívek és be nem vallott szerelmek,
mindig maradni fognak kérdések.
Kérdések, hogy miért így, miért nem másként,
s miképpen romlott el az, ami szuper volt,
hogyan viselkedhet az ember nyájként?
Ki nem mondott gondolatok és hamis igazság,
elferdített valóság, s ketrecbe zárt vágyak,
a pokolban lesz majd a végső vigasság.
A régi idők győznek az újabb idők fölött,
hiszen szebbek a múltbéli emlékeink,
s egy élettapasztalat rejlik emögött.
A régi idők győznek, az ifjúságunk kora,
mikor a szívünk reménnyel volt tele,
s mindezeket nem feledjük soha.
Igába hajtva nehéz megélni a mindennapokat,
nehéz kiteljesedni és szabad lényként élni,
s mindez megviseli a kicsiket, nagyokat.
Nehéz örülni, ha a Nap is a felhők mögé vonul,
ha a gondolkodás a butaság mélyére szorul,
s a hanyatló értelem semmiből nem okul.
Igába hajtva nehéz megérteni a lélek dallamát,
a szív dobbanását, a vágyat egy jobb világra,
és megélni az igazság tündöklő hajnalát.
Senki nem marad olyan, mint volt egykor rég,
nem marad fiatal, fürge, sem pedig erős,
és egyre jobban érzi, közeleg a vég.
Az egykori fénye megkopik, az elméje is fárad,
a megbecsülése kérdésessé válik sokszor,
s mielőtt megszólal, nyel egy párat.
Ha elmegy bulizni, napokig nem lesz önmaga,
a munkahelyen félig alszik, megroggyant,
és ezen már nem segíthet a földanya.
Fáj mindene, sokszor mozdulni sem igen tud,
egyre többször emlékezik vissza a múltra,
és rájön, neki már egyre kevesebb jut.
Kevesebb mindenből, mindenből, ami fontos,
kevesebb a figyelemből és a szeretetből,
eddig hiába is volt szorgos, gondos.
Senki nem marad olyan, mint remélte valaha,
a dédelgetett álmai és a vágyai elhagyják,
s egyre többször kerülgeti a nyavalya.
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
Az ember ifjúkorában túl könnyelmű és léha,
félvállról vesz mindent, főleg a valóságot,
ha e kedve olyan, gondolkozik is néha.
Lekezeli az idősebbeket és nem is hisz nekik,
sőt, flegmán visszamosolyog az intő szóra,
pedig ők minden szavát áhítattal lesik.
Nem érdekli az igazság, az a számára smafu,
ahogyan az sem számít, ki, miről is beszél,
hiszi, amit hall, az mind csakis kamu.
Sajna telik fölötte az idő, és benő a feje lágya,
immár nem a buli, nem a tobzódás élteti,
s nem csupán a szex a leghőbb vágya.
Másként szemlél mindent, s másként gondol,
másként reagálja le az élete összes percét,
ha pedig veszít, csakis némán tombol.
Az élete vége felé visszatekint, milyen ember,
érdemes-e a tiszteletre, a megbecsülésre,
vagy egy nulla, aki senkinek nem kell.
Az ember ifjúkorában sorra vívja a harcokat,
illúziókat kerget és nem tud lenyugodni,
amíg el nem jön érte is az alkonyat.
Milyen lehet gyűlölt, népek árulójaként élni,
és figyelmen kívül hagyni az igazságot,
ugyanakkor belül rettegni, s félni?
Milyen lehet bérencként megélni a napokat,
megvásároltként végrehajtani a rosszat,
és halálba küldeni kicsiket, nagyokat?
Hogyan tud nyugodtan aludni az, ki hitvány,
ki eladta a szívét és eladta a sötét lelkét,
s aki csak egy tömeggyilkos szimplán?
Milyen lehet szembesülni a rideg valósággal,
s hogy tud tükörbe nézni egy jellemtelen,
vastag bőrrel a képén és csalódással?
Ami az egyiknek szép, az a másiknak csúnya,
van, aki a Napot szereti, más a Holdat,
s van, akinek folyamatos a búja.
Van, aki szerelemre vágyik, más gazdagságra,
van, aki sikerre, karrierre, van, aki békére,
s van, akinek fontos a lelke gazdagsága.
Van, aki segítőkész, más pont az ellenkezője,
van, ki szeretettel teli, van, ki gyűlölettel,
és van, kinek vastag a szemellenzője.
Van, aki bátor és van, aki meg túlontúl gyáva,
van, aki bölcsen hallgat, nem szól hiába,
míg másnak túl sokat is jár a szája.
Van, kinek tragikus az élete, másnak boldog,
ki milyen kártyáz húz ki az élet lapjaiból,
hisz nem egyformák az emberi sorsok.
Ahány ember, annyiféle gondolkodás és lélek,
van, kit az értelem vezérel, más hőbörög,
ez így lesz mindig, míg emberek élnek.
Ami az egyiknek szép, az a másiknak nem az,
az ellentétek megmaradnak örök időkre,
és nem lesz mindenki számára vigasz.
