Saját alkotásaim
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, mindig jót tesz,
sikeresen szétveri a növényeket a földeken,
és bizony ezek után, termés nem lesz.
Az élővilág teljes egészének ugyanolyan jót tehet,
továbbá a háztetőknek és minden járműnek,
mindebből bizony jó, soha nem lehet.
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, jöhet bármikor,
és biztosan sikert fog aratni, annyi kárt okoz,
az emberek sokasága, hiába is pánikol.
Hogyan lehet az embereket igába hajtani, vajon hogyan,
egyszerűen, félelemben kell őket tartani mindig,
s állandó félelmükből semmi jó nem fogan.
El kell velük hitetni mindazt, ami a valóságban nincsen,
hazudni nekik a nap valamennyi percében folyton,
s nem hagyni, hogy bármi józanságra intsen.
Uralva a médiát, könnyedén eltörölni a maradék igazat,
elhallgattatni minden nem tetsző ellenvéleményt,
és felégetni a biztonságba vezető hidakat.
Kitalált szavak, fogalmak által korlátozni a szabadságot,
a kristálytiszta vizet teleönteni rengeteg szennyel,
és bármi áron betiltani az összes igazságot.
Mindennap folyamatosan méreggel szórni az élővilágot,
kiirtani az állatok sokaságát hazug ürügyek által,
s eltiporni a reményt és a sok szép virágot.
Háborúkba önteni az emberek adóját, nem jó dolgokba,
beleavatkozni a magánéletbe és megszüntetni azt,
s az erőszakot belevinni az emberi sorsokba.
Rovarevésre, műhúsra rávenni mindenkit, minél előbb,
elpusztítani a logikus gondolkodást, az értelmet,
s minél korcsabbá válik valaki, annál menőbb.
Hogyan lehet az embereket igába hajtani ármányokkal,
úgy, hogy ellehetetlenítenek, eladósítanak bárkit,
és csökkentik az emberi fajt, járványokkal.
Ragyog a reményt sejtető napfény, végre ragyog,
egyre kevesebb az éjszakai, hajnali fagy,
s ezt szeretik a kicsik és a nagyok.
Az állatvilág is sürög és kitakarítja a régi fészkét,
építi az újat, a szebbet, a biztonságosat,
s ebből mindőjük kiveszi a részét.
Ragyog a reményt sejtető napfény, kékebb az ég,
és kezdenek kizöldellni a rétek, a mezők,
az élet nem adja meg magát, még.
Rátekeredett a kígyó szorosan, az életet adó fára,
melyen egész életközösségek élték napjaikat,
s amely egy igazi paradicsom lett mára.
Madarak és emlősök tartották otthonuknak a fát,
mindőjüknek megvolt a helye az ágak között,
s biztonságban voltak, ha átszakadt a gát.
A fa kitartott a rohanó, s tomboló árral szemben,
körülötte ellepte a víztenger a rétet, a völgyet,
ő azonban állt erősen, szilárdan, egyben.
Ellenállt a viharoknak, a jégesőknek, a hőségnek,
a terméseit közösen fogyasztották az állatok,
s a rovarok sem álltak ellent a bőségnek.
Rátekeredett a kígyó, hogy megmutassa az erejét,
egyre erősebben szorította, hogy bizonyítsa,
uralja a fa minden ágát, s összes levelét.
Forgószélként csap le a vihar és elsötétedik az ég,
az élővilág retteg, félti a maga kis életét,
s reménykedik, nem lehet ez a vég.
Forgószélként csap le a vihar és őrjöngve tombol,
nem kegyelmez, nem kímél, csak pusztít,
nem ad esélyt, egyszerűen lerombol.
Közeleg a tél, a nyugalom és az elmúlás évszaka,
hideg szél suhan a fák, s a bokrok között,
lassan már a nappal is csak éjszaka.
Közeleg a tél, az ősz pazar szépsége visszavonul,
az állatok és a növények többsége lepihen,
s a jó idő, egy időre visszaszorul.
A hűvösség világában sokkal boldogabb az élet,
nem szenvednek a hőségtől az élőlények,
és felszabadultabb az összes lélek.
A növények nem száradnak ki, bőven teremnek,
az állatok élénkek, jól elvannak egymással,
s vidámak a napjai felnőttnek, gyereknek.
A hűvösség világában nincs feszültség és harag,
semmiféle rossz nem létezik, csak az öröm,
s az idő nyugalmasan, békésen halad.
Csillagfényes estéken, mikor a Hold magasan jár,
csilingelő madárdal hangjait viszi a szellő,
s az élővilág pihentető nyugalomra vár.
Lassan elcsitulnak a neszek, a zörejek és a zajok,
a legtöbb ember hazatér, eleget szorgoskodtak,
s álomra hajtják a fejüket kicsik, nagyok.
Csillagfényes estéken útjukra indulnak az álmok,
s miközben csodás helyekre viszik az alvókat,
az éjben szentjánosbogarak ropják a táncot.
Szépül a természet, mindenfelé virágok nyílnak,
zöldell a rét, a fák levelei fészkeket rejtenek,
s a madarak énekei násztáncra hívnak.
Élettel teltek meg a hegyek, a völgyek, a síkság,
az állatvilág sürög-forog, mind teszi a dolgát,
s közöttük sosem volt szokás a hívság.
Szépül a természet, s lehet gyönyörködni benne,
a napfényes napokat, csillagos esték követik,
az élettel semmi nem szállhat szembe.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
