Saját alkotásaim
Ragyog a reményt sejtető napfény, végre ragyog,
egyre kevesebb az éjszakai, hajnali fagy,
s ezt szeretik a kicsik és a nagyok.
Az állatvilág is sürög és kitakarítja a régi fészkét,
építi az újat, a szebbet, a biztonságosat,
s ebből mindőjük kiveszi a részét.
Ragyog a reményt sejtető napfény, kékebb az ég,
és kezdenek kizöldellni a rétek, a mezők,
az élet nem adja meg magát, még.
Rátekeredett a kígyó szorosan, az életet adó fára,
melyen egész életközösségek élték napjaikat,
s amely egy igazi paradicsom lett mára.
Madarak és emlősök tartották otthonuknak a fát,
mindőjüknek megvolt a helye az ágak között,
s biztonságban voltak, ha átszakadt a gát.
A fa kitartott a rohanó, s tomboló árral szemben,
körülötte ellepte a víztenger a rétet, a völgyet,
ő azonban állt erősen, szilárdan, egyben.
Ellenállt a viharoknak, a jégesőknek, a hőségnek,
a terméseit közösen fogyasztották az állatok,
s a rovarok sem álltak ellent a bőségnek.
Rátekeredett a kígyó, hogy megmutassa az erejét,
egyre erősebben szorította, hogy bizonyítsa,
uralja a fa minden ágát, s összes levelét.
Forgószélként csap le a vihar és elsötétedik az ég,
az élővilág retteg, félti a maga kis életét,
s reménykedik, nem lehet ez a vég.
Forgószélként csap le a vihar és őrjöngve tombol,
nem kegyelmez, nem kímél, csak pusztít,
nem ad esélyt, egyszerűen lerombol.
Közeleg a tél, a nyugalom és az elmúlás évszaka,
hideg szél suhan a fák, s a bokrok között,
lassan már a nappal is csak éjszaka.
Közeleg a tél, az ősz pazar szépsége visszavonul,
az állatok és a növények többsége lepihen,
s a jó idő, egy időre visszaszorul.
A hűvösség világában sokkal boldogabb az élet,
nem szenvednek a hőségtől az élőlények,
és felszabadultabb az összes lélek.
A növények nem száradnak ki, bőven teremnek,
az állatok élénkek, jól elvannak egymással,
s vidámak a napjai felnőttnek, gyereknek.
A hűvösség világában nincs feszültség és harag,
semmiféle rossz nem létezik, csak az öröm,
s az idő nyugalmasan, békésen halad.
Csillagfényes estéken, mikor a Hold magasan jár,
csilingelő madárdal hangjait viszi a szellő,
s az élővilág pihentető nyugalomra vár.
Lassan elcsitulnak a neszek, a zörejek és a zajok,
a legtöbb ember hazatér, eleget szorgoskodtak,
s álomra hajtják a fejüket kicsik, nagyok.
Csillagfényes estéken útjukra indulnak az álmok,
s miközben csodás helyekre viszik az alvókat,
az éjben szentjánosbogarak ropják a táncot.
Szépül a természet, mindenfelé virágok nyílnak,
zöldell a rét, a fák levelei fészkeket rejtenek,
s a madarak énekei násztáncra hívnak.
Élettel teltek meg a hegyek, a völgyek, a síkság,
az állatvilág sürög-forog, mind teszi a dolgát,
s közöttük sosem volt szokás a hívság.
Szépül a természet, s lehet gyönyörködni benne,
a napfényes napokat, csillagos esték követik,
az élettel semmi nem szállhat szembe.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
A legparányibb állat is félti és óvja az életét,
küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,
s igyekszik elkerülni a végzetét.
Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,
az életösztön bátor tettekre sarkallja,
s akkor is harcol, ha fáj a sebe.
Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,
némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,
s némelyiknek a hasa sosem teli.
Van amelyik vadászik és van amelyik legel,
akad olyan, amely halakat fog a tóból,
meg olyan is, mely a napon hever.
A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,
hisz ő is a természet értékes gyermeke,
és megérdemli, hogy sose féljen.
Ragyogó tavaszi napfény cirógatja az embereket,
és kicsábít minden élőlényt a természetbe,
beragyogva a mezőt, a fenyveseket.
A kék ég végtelen tengerén madárrajok szállnak,
a réten korai virágok bontogatják szirmaikat,
s egy időre távoznak a téli árnyak.
Ragyogó tavaszi napfény hozza vissza a reményt,
s éleszti fel a rég elfeledett vágyak sokaságát,
adva az életnek egy újabb esélyt.
