Saját alkotásaim
Dögkeselyűk köröznek a még élő állatvilág fölött,
várva azok mielőbbi elpusztulását, a végüket,
ők fent, jól vannak, amíg a begyük tömött.
Néha sipítozva összegyűlnek a vén, kiszáradt fán,
az étvágyuk határtalan és már újra ennének,
a mohóságuknak sosem lesz vége tán.
Dögkeselyűk köröznek, s árnyékuk a földre vetül,
baljós árnyként előrevetítik a sötét végzetet,
ám az alul legelő tömeg nem menekül.
Megérkezett az ősz ismét, színes levelek hullanak,
az állatvilág buzgón, szorgosan gyűjtöget télre,
és bizony egyetlen percre sem nyugszanak.
Az élelmen múlik a túlélés, várakozásra nincs idő,
lesznek állatok, amelyeket elhagy a szerencse,
és közülük nem igen marad majd hírvivő.
Az emberek világa is hasonló, ott is fontos az étel,
s ők csupán máshogyan dolgozzák fel mindezt,
nem aggódnak emiatt, míg győzik pénzzel.
Ősszel, az egyik kedvenc ételük, a jól hízott kacsa,
mely megsütve ínycsiklandó, s igen finom étek,
és örülhet az, aki végre vihet belőlük haza.
Ám az utóbbi években mindig felüti a fejét valami,
s pont akkortájt, amikorra meghíznak a kacsák,
így pusztul el mindaz, ami hazai, s tanyasi.
Megérkezett az ősz ismét és beszürkülnek a napok,
a szél gonosz ereje süvöltve hozza el a hideget,
és borzonganak majd a kicsik és a nagyok.
Szépül a természet, mindenfelé virágok nyílnak,
zöldell a rét, a fák levelei fészkeket rejtenek,
s a madarak énekei násztáncra hívnak.
Élettel teltek meg a hegyek, a völgyek, a síkság,
az állatvilág sürög-forog, mind teszi a dolgát,
s közöttük sosem volt szokás a hívság.
Szépül a természet, s lehet gyönyörködni benne,
a napfényes napokat, csillagos esték követik,
az élettel semmi nem szállhat szembe.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, lekacsint a Földre,
s végiggondolja mennyi szépséget is látott,
szívesen gondol a virágokra, a zöldre.
Mosolyog, amikor az állatvilág tetteire gondol,
mikor látta, hogyan mókáznak a páviánok,
s az orrszarvú milyen mérgesen tombol.
Szinte érezte a különféle virágok bódító illatát,
s elmélkedés közben megcirógatta a füvet,
ekkor látta ébredni az est első csillagát.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, elköszön álmosan,
és bágyadtan pislogva néz szét a kék égen,
ám tudja, reggel visszatér sármosan.
A hiénák stratégiája a felőrlés és a kifárasztás,
a félelem fenntartása az éles hangjukkal,
s a tudatos, célratörő kiválasztás.
Először az öreg és sérült egyedeket támadják,
majd következnek a gyengék, az elesettek,
s végül a fiatal, újszülött állatkák.
Nem kegyelmeznek, ha bármi esélyt is látnak,
s kímélet nélkül széttépik az áldozataikat,
hiszen mindőjük húsára vágynak.
A hiénák stratégiája, megenni minden állatot,
elvenni más ragadozóktól is a zsákmányt,
a számukra ez az ideális állapot.
Magasan köröz a sas, a szárnyait szélesre tárva,
sebes szelek borzolják a tömött tollait,
s a világot most odaföntről látja.
Szikrázóan ragyog a Nap a bárányfelhők fölött,
azok nyájként legelésznek a kék égen,
s jól elvannak egymás között.
Rügyeznek a fák és alant kizöldelltek a mezők,
a bokrok is gyors növekedésbe kezdtek,
s igen jól jöttek a csendes esők.
Az állatvilág tagjai is levetik a téli öltözéküket,
építik a fészküket, kitakarítják odúikat,
s ellenőrzik a saját területüket.
Eljött a tavasz ideje, ismét életre kelt a remény,
s megdobogtatva az összes állat szívét,
feledteti, hogy az élet kemény.
Magasan köröz a sas, fent nem zavarja semmi,
onnan nézi, ahogyan az élet felpezsdül,
s érzi, milyen is szabadnak lenni.
Az oroszlán és a hiénakutya meséje létezik bizony,
és kettejük küzdelme igazán különleges csata,
a kapcsolatuk nem egy hétköznapi viszony.
Az oroszlán hatalmas, erős, büszke és igazi király,
méltósággal lépdel a szavannán szerte-széjjel,
úgy hiszi, nem fenyegeti ellenséges viszály.
Ám tévedésben él, mert túlontúl lebecsül másokat,
más állatokat nem tart számottevő ellenfélnek,
s pusztított már el más oroszlán klánokat.
Egyszer útjába került a hiénakutyáknak egy tagja,
mérgesen felhördült a láttán és nekiiramodott,
érezte ez bizony a hét legremekebb napja.
Hirtelen kirántotta a menekülő kutya hátsó lábait,
fölébe került, igyekezett elszorítania a torkát,
s élvezte, ahogy kiélheti a gyilkos vágyait.
Áldozata azonban kirántotta magát a fogai közül,
és hangosan nyüszíteni kezdett a többieknek,
akik elő is törtek a száraz cserjék mögül.
Voltak vagy húszan és nem hagyhatták a társukat,
elkezdték harapni a fenséges oroszlán hátsóját,
új és újabb sebek ejtésére nyitva a szájukat.
A király dühödten morogva húzta maga alá a farát,
számtalan sebből vérzett a teste, sérült a lelke,
s végül alig tudta megmenteni tőlük magát.
Az oroszlán és a hiénakutya meséje valódi példa,
megmutathatja az egész állatvilág számára azt,
ha a sok kisállat összefog, nem lesz préda.
Az állatok is védik saját kis területüket,
megküzdenek a betolakodókkal,
s megőrzik a becsületüket.
Legyenek hatalmasok, esetleg parányok,
az életükért folytatott harcokban,
nem számítanak az arányok.
Óvják a párjukat, s piciny utódaik sorát,
az utolsó csepp vérükig küzdenek,
egy sem adja olcsón a honát.
A létükért félve és rettegve is csatáznak,
s tolluk hullhat, bőrük szakadhat,
nem adnak esélyt a halálnak.
Ha elbuknak is megtették, mi tőlük telt,
az idő megőrzi majd az emléküket,
s mindőjük nyugalmat lelt.
Az emberi faj biz példát vehetne róluk,
küzdhetne az életéért, családjáért,
most még lenne rá módjuk.
