Saját alkotásaim
Az emberek békésen megférnének a világon, ha hagynák,
ha nem szítanák érdekkörök a feszültséget folyvást,
és a rosszat nem mindig a kisemberek kapnák.
Nem bántaná senki a másikat, mivel nem is lenne érdeke,
és senki nem törődne azzal, hogy ki, miket csinálhat,
ha nem lenne a hatalom elnyomó kényszere.
Az emberek békésen megférnének a világon, akár örökre,
amennyiben mindenki élhetné a saját mindennapjait,
és nem akarna a gonosz háborút, mindörökre.
A pénz uralma fojtogatja a világot, az embereket,
markában tartja a lelkeket, s minden élőt,
megkeserítve az éjeket, a reggeleket.
Sokan bármire képesek érte és eladják magukat,
vannak, akiknek az a mindenható istene,
s miatta hurokba dugják a nyakukat.
Nélküle a lét sokkalta békésebb, emberibb lenne,
a szeretet igaz fénye átjárhatna mindenkit,
és az élet gördülékenyebben menne.
A pénz uralma könnyeket fakaszt, megnyomorít,
s miközben kevesek rémuralmát biztosítja,
a legtöbbeket bizony nyomorba taszít.
Meddig tűrjük, hogy mások döntsenek helyettünk,
mások mondják meg, mikor, mit tehetünk,
s mások uralkodjanak felettünk?
Miért fogadjuk el, hogy tönkretegyék az életünket,
hogy eltiporják a szabadságunkat, jogainkat,
s előidézzék a kínzó végzetünket?
Hogyan hagyhatjuk azt, hogy elvegyék a javainkat,
s amíg sokszorosára növelik a bajainkat,
elnémítsák a józan szavainkat?
Hogy nézhetjük tétlenül, hogy állatként kezelnek,
tücsköt, bogarat és férget etetnek velünk,
míg a világra rácsokat szerelnek?
Milyen szülő az, aki a saját gyermekeit sem védi,
tétlenül hagyja, hogy kísérletezzenek rajtuk,
s eközben az igazságot azt kétli?
Meddig tűrjük, hogy a halálunkig igában tartanak,
félelmet és rettegést generálnak a számunkra,
míg ők otthon békésen alszanak?
Akartok-e szolgák lenni, s nagyurak kapcája,
fejet hajtani az elnyomóknak, a gonosznak,
miközben kifoszt az aljasok bandája?
Akartok-e feláldozni mindent, mi fontos volt,
és ami számotokra az élet értelmét adhatta,
s amiről egykor az egész világ szólt?
Akarjátok-e a családotokat elveszíteni örökre,
hagyni, hogy elvegyék tőletek a reményt is,
s ráhagyni mindent a sötét körökre?
Akarnátok-e, hogy kihaljon a Földről a fény,
s megszűnjön a létezésnek a csirája végleg,
és ne létezzen többé emberi lény?
Szeretnétek-e szeretet, s békesség nélkül élni,
elfeledni mindörökre a csodás nyugalmat,
s azt, amikor nem kellett mindig félni?
Feláldoznátok-e a gyerekeitek jövőjét, álmát,
az ő vágyaikat, esélyüket, ártatlan lelküket,
s rájuk eresztenétek a végzetnek árnyát?
Volna értelme becstelenül, hitványul létezni,
mindenféle jogok és szabadság nélkül,
s belül csak mély ürességet érezni?
Akartok-e szolgák lenni és értéktelen nullák,
akik nem többek rettegő senkiháziaknál,
s kik harc nélkül lesznek majd hullák?
Erre a világra megszületni aztán igazán csodás öröm,
nincs ennél szebb, s nem lehet bölcsebb gondolat,
főleg, ha belül maradunk a szegénység körön.
Mindig az a legjobb, ha tűrjük az igát, az elnyomást,
ha mindig engedelmeskedünk az elpusztítóinknak,
s reméljük, így megérhetjük az utolsó felvonást.
Ha a sötétség hitvány erőit éltetve, fizetjük az adókat,
s mindig jámborul, békésen bólogatva helyeslünk,
pénzzel tömjük a hazug, aljas, féreg csalókat.
Amíg soha nem vonjuk kétségbe a valótlan állításait,
s míg az elhullásunk megfelel a gonosz tervezetnek,
beteljesítve a jövőlátók számítógépes számításait.
Erre a világra megszületni minden ember szép álma,
és bizony annyira felemelő érzés eltiportnak lenni,
nem is lehet normális, akinek nem az a vágya.
Olyan nehéz reményt adni, egy reménytelen időben,
mikor hatalmas a zsarnokság, s uszít a hazugság,
és rengeteg ember jár ugyanabban a cipőben.
Sajnos hihetetlen a megosztottság okozta széthúzás,
az egymás elleni intrikák, a bérencek sunyisága,
és mindezek miatt egyre közelebbi az elmúlás.
Fel nem fogható, hogy az értelem ennyire elfogyott,
s vannak emberek, kiknek nem fontos a családjuk,
és nem jönnek rá, ez az egész világ elnyomott.
Az egykori szikra már nem élteti a lelkeket, a népet,
évtizedek alatt a sötétség erői kidolgozták a tervet,
és kialakítottak egy teljesen hamis, hazug képet.
Olyan nehéz reményt adni, mikor a gonoszság az úr,
és ezen rendkívül nehéz lesz valaha is változtatni,
amíg el nem pattan majd, az a bizonyos húr.
Milyen világban élnénk szívesen, örömmel, igazán,
egy irtózatos rémálomban, amely majd elpusztít,
s mely nem egyedüli a zsarnokság piacán?
Egy olyan borzalomban, ami most a létet fenyegeti,
és amely megöli mindazokat, akik élni akarnak,
s melyben erősen támadnak a gonosz seregei?
Milyen világban élnénk tovább a szokásos életünk,
olyanban, amiben béke, boldogság, egészség vár,
vagy amiben örök rabszolgaságban élhetünk?
Melyiket választanánk, az elnyomás tömény hadát,
vagy a szeretetet, a családot, a valódi igazságot,
és amelyben mindenki hallathatja a szavát?
A testünk a miénk, a lelkünk ugyanúgy,
saját létéről mindenki dönthessen maga,
milyen jogon uralhat bennünket akárki,
s dönti el, hogy csakis neki lehet szava?
Milyen jogon uralnak minket zsarnokok,
s kényszerítenek reánk gyilkos mérgeket,
s miképpen tiltják meg az értelem szavát,
elhallgattatva a valóságot és a tényeket?
A testünk a miénk, szabadnak születtünk,
a lelkünk egyedi és velünk együtt pusztul,
érzékeny, sérülékeny, nagyon sokat retteg
és a megsemmisülést szánják neki jussul?
A gyilkosok tánca zajlik a sötétben,
ördögi, sátáni árnyékok a tűz körül,
kezükben vasvilla, s biza vigadnak,
Lucifer a főnökük a tetteiknek örül.
Ki is érdemelték az elismerést tőle,
hisz végrehajtják a véres parancsát,
leigázzák a népeket, az embereket,
nehogy kiváltsák fenséges haragját.
Mérget juttatnak valamennyi sejtbe,
elhallgattatják az igazat, az értelmet,
chipet, nanorobotot oltanak a testbe,
állandóan tovább növelik a félelmet.
Röghöz kötik majd a létet önmagát,
s a levegővételhez is engedély kell,
megszűnik a készpénz, a hitel az úr,
biza nyugalmat eztán senki nem lel.
Szétrombolják a szerető családokat,
s a gyermekeket kezdettől szedálják,
korlátozzák az értelmi fejlődés útját,
s a fejlődés újabb szakaszait lezárják.
A magántulajdon csakis nekik járhat,
más örüljön, ha kutya, s szolga lehet
és kiket élve hagynak saját érdekből,
engedelmeskedik, mást nem is tehet.
A gyilkosok tánca átcsap a tébolyba,
vérben rángatózva istenítik magukat,
eme őrület addig folyhat büntetlenül,
amíg a fény ledönti a pokoli kapukat.
Szakadék szélén táncol a világ,
vészterhes, gonosz idők járnak,
nem csillapodnak a hazug viták,
a sötétség árnyai reánk szállnak.
Karanténba zárták a világ népeit,
elhallgatva a valós, igaz tényeket,
manipulálva az emberiség génjeit,
csökkentik a létszámot és éveket.
Míg be vannak zárva, épül a vég,
a káros sugárzás mindenhol száll,
ellene tenni kellett volna már rég,
mások segítségére bárki hiába vár.
A bolygót folyamatosan mérgezik,
minden növényt, állatot, s embert,
a családokat rombolják, szétszedik,
szennyezik a szárazföldet, tengert.
Cenzúrázzák a józanság szavait,
elhallgattatják, ki nem hódol be,
elvették, elveszik a mások javait,
aki ellenáll, az életéről mond le.
Orwelli időket vezetnek be hamar,
hol nincs elbújás, vagy kegyelem,
elképzelésük totális uralmat takar,
ahol egy dolog számít, a fegyelem.
Új és újabb betegségek jönnek elő,
a gyógyszeripar hatalmasat kaszál,
velük van a pénz, a hatalom és erő,
a köznépnek csupán egy jár, a halál.
A szabadság látszata is megszűnik,
a háttér nyíltan megmutatja magát,
a demokrácia mindörökre eltűnik,
többé senki nem hallathatja szavát.
