Saját alkotásaim
Sokan önmaguknak is hazudnak sok mindenről,
az életről, a valóságról és az érzelmeikről is,
s hagyományt teremtenek mindebből.
Hazugságok fortyogó lávájában telnek a napjaik,
hazugság lesz minden percük és pillanatuk,
s szégyentől piroslanak a fáradt arcaik.
Sokan önmaguknak is hazudnak, úgy könnyebb,
könnyebb elfogadni a cukormázas valótlant,
hiszen félrenézni a lehető legkönnyebb.
Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,
akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,
s aki hitvány marad egész élethosszra?
Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,
akinek nem számít más, csakis a haszon,
s aki becsmérli a hazáját is azonmód?
Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,
ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,
s aki a népe ellensége előtt letérdelt?
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Mi marad meg majd rólunk, miután távozunk,
jóként, vagy rosszként emlékeznek-e reánk,
s addig még mi mindenről álmodunk?
Mi marad meg majd rólunk a végtelen időben,
a szavaink, a tetteink, hogy kik is voltunk,
s lesz-e nyomunk, a csillagos jövőben?
Az élet törekvések sora, az elejétől a végéig,
szakadatlan utazás az álmok világa felé,
s a hatása elér egész a lélek mélyéig.
Az élet törekvések sora, az volt és az is lesz,
s mielőtt valaki végleg leteszi a lantját,
emberségéből is bizton példát tesz.
A tökéletesség nem érhető el, de tenni kell érte,
az út igen nehézkes, fárasztó, túl kimerítő,
ám kiderülhet, hogy mégis megérte.
Megérte mert a szerzett tudás nem válik köddé,
minden új tapasztalat tovább edzi a lelket,
és az elme sem marad sekélyes többé.
A tökéletesség nem érhető el, ám remélni lehet,
remélni, hogy az ember ügyesebbé válhat,
és önmagáért még jóval többet tehet.
A szeretet a feledésbe merül, ha így megy tovább,
hiszen olyan mértékben ölik ki a lelkeket,
amelyeknél nem igen van alább.
Megsemmisítik a jót, a pozitív érzelmeket végleg,
elszakítanak egymástól családot, barátot,
és fenntartják a látszatot, névleg.
Elidegenítik mindazt, ami egykoron összetartott,
mindazt a szépséget, értéket és tiszteletet,
ami a súly alatt sajnos összehajlott.
Ahogyan összehajlott az erős gerinc és a becsület,
immár a szívek sem mernek megdobbanni,
s így az emberek elveszítik az eszüket.
A szeretet a feledésbe merül, pedig az élet alapja,
nélküle nincs összetartás, s nincs békesség,
ez a főhajtás, a gonoszt emeli magasba.
Az öregedés terhe erősen nyomja a vállat,
és könnyedén elveszi az életkedvet is,
a lélek pedig csak mankóval járhat.
Az öregedés terhe a szívet bánatossá teszi,
az ember nehezen fogadja el mindezt,
s főleg azt, ha valaki ezt szóvá teszi.
A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.
Aki mindenbe beleszól, azt mindenki imádja,
odáig vannak attól, hogy szekírozzák őket,
és ezért küldenék egy másik világba.
Aki mindenbe beleszól, az mérhetetlen kincs,
hiszen ki ne szeretné a letolást hallgatni,
olyan ember bizony a világon nincs.
Aki mindenbe beleszól, annak a lelke keserű,
ám nem önmagát bántja, hanem másokat,
mivel a számára ez öröm, s egyszerű.
Aki mindenbe beleszól, saját terhét sem bírja,
nemhogy a másén tudna szívből segíteni,
és éjszakánként a párnáját telesírja.
Aki mindenbe beleszól, feledhetetlenné válik,
és emlegetni fogják az idő végtelen végéig,
miközben ő már a csillagokkal játszik.
