Saját alkotásaim
A remény csírája lassan már előbújni sem mer,
és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,
hiszen rátapostak már nem egyszer.
Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,
az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,
s a vége csak az lehet, mindenki kihal.
A remény csírája csendben senyved a sötétben,
és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,
ezen a világon minden olyan törékeny.
Milyen szomorú szó is a soha, de még milyen,
számtalan gondolatsor kezdődhet e szóval,
és a legtöbb nem úgy zárul, hogy igen.
Soha nem érem el azt, amire annyira vágyom,
soha nem lehet enyém a szívem szerelme,
és soha nem válik valóra a régi álmom.
Soha nem leszek sajnos gazdag, csak szegény,
soha nem adatott meg nekem sok minden,
és ráadásul még el is hagyott a remény.
Soha nem leszek sem fiatalabb, sem erősebb,
soha nem leszek bátrabb, ügyesebb sem,
sem bevállalósabb, vagy rámenősebb.
Soha ne mondja senki, semmikor, hogy soha,
és ne is higgye, hogy nem hall többet ilyet,
hisz e mondatoknak hosszú ám a sora.
Milyen szomorú szó is a soha, csak néha nem,
soha nem adom fel, soha nem hajtok fejet,
és soha nem láthat vesztesnek a szem.
Az igazság a börtönében szenved a kezdetek óta,
ott sínylődik, s ott is emésztődik fel teljesen,
minderről szól igen sok történet, nóta.
A rácsok mögül nézi, hogyan pusztítják el a létet,
hogyan bűvölik el az embereket hazugsággal,
és miként csapják be valamennyi népet.
Milyen módon uralkodik a gonosz a világ fölött,
s miként tudja uralni a hiszékenyek tömegét,
miközben ő áll, minden ármány mögött.
Hogyan használják fel az MI-t is önző céljaikra,
s miként fordítják majd azt az értelem ellen,
a saját szórakozásukra, gyilkos játékaikra.
Az igazság a börtönében szenved, de még remél,
még képes álmodni egy szebb, jobb világról,
de tudja, a gaz sötétség soha nem henyél.
Az élet és a sors már a kezdetektől vetélkedik,
igyekeznek mindig felülmúlni a másikat,
és mindkettő váltakozva kevélykedik.
Küzdenek fej-fej mellett, s néha egyazon úton,
ám gyakorta szemben állnak egymással,
és össze is vesznek a közös múlton.
Az élet és a sors nem mindig állhatja egymást,
mivel mindketten a győzelemre hajtanak,
s addig bizony megtesznek egy s mást.
Hiába ébresztene a kakas, ha csak zavar vele,
ha az udvar népe inkább aludna tovább,
és a fejük a napi gondokkal van tele.
A tyúkok, a libák, a kacsák, a juhok, alszanak,
ahogyan a kecskék is, no meg a tehenek,
s a disznók is álomnapokat tartanak.
A galambok sem vágynak a dúcból kirepülni,
a kutyák és a macskák sem a vackaikból,
mind igyekszik az ébresztőt kikerülni.
Hiába ébresztene a kakas, s hiába kukorékol,
az ő ideje már lejárt, az élővilág nem érti,
és ezért nem lesznek ott az ébredéskor.
Egyszer minden mérlegre kerül, a jó, a rossz,
a szeretet, az igaz lélek és az önző érdek,
a bőség, a szélesség, no meg a hossz.
Megméretik a becsület, a tisztesség, a hűség,
a barátság, a szerelem, a valódi emberség,
a türelem hiánya és az egyszerűség.
Megméretik az élet, a sors, s legvégül a halál,
megméretik minden perc és az összes tett,
a jellem, melyből a mérleg keveset talál.
Ugyanakkor mérhetetlen a gyűlölet, a harag,
a gonoszság, a kegyetlenség és az irigység,
a butaság, az illúzió, s az ellopott javak.
Mérhetetlen az ostobaság és a hiszékenység,
a kapzsiság, a hazugság, a hatalomvágy,
a düh, a kivagyiság, s az értetlenség.
Egyszer minden mérlegre kerül, de minden,
maga az ember is, úgy, ahogyan létezett,
és aki elbukik, annak visszaút nincsen.
Mennyi öröm is adódik az életben, de mennyi,
minden perc vigasság, boldogság, mosoly,
s mindezekért nem is kell sokat tenni.
A szeretet állandó, s a barátságok igen mélyek,
a családok összetartanak, a szerelem örök,
s a lelkek a ragyogó csillagok felé néznek.
Nincs veszekedés, nincs viszály, s nincs harag,
a békesség és a nyugalom alapvető értékek,
mindezek leírására alig léteznek szavak.
Az ölelések mindennaposak, az álmok szépek,
a vágyak tiszták, önzetlenek, szívből jövők,
s esténként soha nem üldöznek a rémek.
Mennyi öröm is adódik az életben, de mennyi,
az ember fel sem fogja, milyen szerencsés,
s hogy e világon megfizethetetlen lenni.
Másodpercek, percek, órák,
mind a végtelen útját róják.
Sebesen szállnak a széllel,
küzdenek a nyárral, s téllel.
Útjukat nem állhatja semmi,
mindig előre fognak menni.
Adnak örömöt, meg bánatot,
ismerik a galaktikus járatot.
A múlt emléke fennen lebeg,
a jelen szemeink előtt pereg.
A jövő sok kérdőjel, s talány,
az ember ehhez képest parány.
Idő. Sokszor kevés jut belőle,
bárki bármit gondoljon felőle.
Drágább az aranynál, pénznél,
gyorsabb az elménél, fénynél.
Gazdálkodni igen nehéz vele,
a zseb hiába van pénzzel tele.
Mégis elvesztegetik oly sokan,
holott a pillanat nem vár, rohan.
Érzéseket repít szárnyain tova,
ha hibázol sem állhat meg soha.
Érdemtelenekre pazarolni hiba,
efelől nem lehet kétség, sem vita.
Az emberek önként adják fel az egykori énjüket,
s dalolva mondanak le mindenféle jogukról,
miközben a szemükben ott a rémület.
Annyi teher és megannyi félelem rakódik rájuk,
az eddigi álmaik útban vannak a semmibe,
s újabban csak a biztonság a vágyuk.
Az emberek önként adják fel az életük értelmét,
az önálló gondolkodásukat, szabadságukat,
és mindőjük megszokott kényelmét.
A hiénák királynője élvezi a zsarnoki uralmát,
és lekenyerezve a hozzá közelebb állókat,
húscafatokkal biztosítja a hatalmát.
A többi hiéna lényegtelen, ők csupán szolgák,
örüljenek, hogy egyáltalán még élhetnek,
és elvárja, tegye mindőjük a dolgát.
Sikeresen vadásszanak, vagy gyűjtsék a dögöt,
s ha netán szerencsésen élelemhez jutnak,
ő nem habozik, üvölti, máris jövök.
Hisztérikus kacagása megrémíti az élővilágot,
félelmet és rettegést szül amerre csak jár,
ám ettől még nem nyer bizonyosságot.
Bizonyosságot afelől, nincs igazán veszélyben,
az ellene lázadó hiénák még kissé gyengék,
de lesújt majd rájuk, nagyon keményen.
A hiénák királynője félti és védelmezi trónját,
kész ölni, gyilkolni, s alakoskodni is érte,
egyelőre örül, mivel túlélte a próbát.
