Saját alkotásaim
Reménytelenül az élet nem más, mint szenvedés,
amelyben mindennap csupán kínzó teher,
és minden éjszaka félelem, rettegés.
Reménytelenül élni olyan, mintha nem is élnénk,
mintha csak bábok lennénk a sötétségben,
s folyamatosan a pokol tüzén égnénk.
Mikor a cél előtt új és újabb akadályt állítanak,
akkor se nem többre, se nem kevesebbre,
mint az ember elbukására számítanak.
Igyekeznek megtenni bármit, hogy teljesüljön,
és valóra váljon az álmuk, a megbuktatás,
csak valamilyen formában sikerüljön.
Mikor a cél előtt pengetnek az idegek hárfáján,
s ezt teszik örömmel, el sem tudják hinni,
ott állnak majd, a végzetük párkányán.
Megannyi álom rejtőzködik a szívünknek mélyén,
és megannyi vágy kalandozik a lelkünkben,
reményt sugallva, a fantáziánk révén.
Megannyi álom színesíti a szürke hétköznapokat,
és teszi elfogadhatóvá az elfogadhatatlant is,
megszépítve, az amúgy sötét pillanatokat.
Nagy pelyhekben hull a hó, hófehérbe borítva a tájat,
s a Hold fénye gyémánttá varázsolja a pelyheket,
melyek beborítanak a városban minden házat.
Nagy pelyhekben hull a hó, itt van a pihenés évszaka,
a növények és az állatok téli álmukra készülnek,
ragyognak a csillagok, mikor leszáll az éjszaka.
Az élni akarás tüze, egy ideje már a hamu alatt lapul,
ám volt idő, amikor fennen, s büszkén ragyogott,
de mára sajnos, a sötétség ereje ejtette rabul.
Az élni akarás tüze még gyengén pislákol a lelkekben,
arra várva, hogy egyszer felélessze az ősi ösztön,
s újra, olyan erővel lángoljon, mint kezdetben.
Hová tűnt az értelem, elhagyta az emberiség javát,
s miután megadta magát a mélységes sötétnek,
attól kezdve nem is hallja az igazság szavát?
Hová tűnt az értelem, hogy hagyhatta el a lelkeket,
hogyan válhatott semmivé, a gonosz kapcájává,
s ilyetén, hogy szerzett oly szörnyű perceket?
Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,
amikor csak az emlékezetünk tartja életben,
s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.
Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,
egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,
s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.
Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,
mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,
s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.
Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,
hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,
s az az útja a számára és nekünk is a végső.
Csak addig kellünk, amíg hasznot remélnek tőlünk,
amíg az uralkodó elit, életre érdemesnek tart,
s amíg sok pénzt, javakat sajtol ki belőlünk.
Addig, amíg nem vagyunk betegek, van még erőnk,
míg el lehet hitetni velünk, fontosak vagyunk,
s azt is, hogy még mindig lehetünk nyerők.
Addig, míg engedelmesek vagyunk és fejet hajtunk,
nem beszélünk vissza és nem gondolkodunk,
s míg a hatalmat gyakorolhatják rajtunk.
Csak addig kellünk, míg képesek vagyunk dolgozni,
el tudjuk látni a reánk kiszabott feladatok sorát,
s még arrébb tudjuk magunkat vonszolni.
Mikulás napján felragyognak a gyermeki szemek,
a várakozás percei dobogtatják a kis szíveket,
s ez az este, számukra csakis boldog lehet.
Mikulás napján a szeretet csomagjai útra kelnek,
s mind megtalálják a helyüket a cipőcskékben,
az öröm és a vidámság új értelmet nyernek.
Az a sok királyfi és királyleány, kik a felhőkben élnek,
s a képernyőn keresztül árasztják azt a sok észt,
folyvást több és még több pénzt remélnek.
Az egyszerű halandóknak a példaképei akarnak lenni,
megmutatják, milyen munka nélkül gazdagodni,
és mi az, amit nem igen szeretnének tenni.
Az pedig nem más, mint a dolgozás, az egy rémálom,
micsoda egy alantas dolog, kifejezetten utálandó,
s ezt prezentálják, közös és saját példákon.
Az a sok királyfi és királyleány, akik beképzeltek biza,
el sem tudják képzelni, milyen is az a valódi élet,
és pláne nem, hogy bennük is lehet hiba.
