Saját alkotásaim
Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,
nem fogja fel a körötte lévő történéseket,
s nem zavarja a nyakába tett járom.
Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,
s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,
számára az igazság soha nem vigasz.
Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,
persze a jelene is csupán tragédiák sora,
és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.
Egy esős éjszakán, amikor a Hold felhők mögé kerül,
s az emberek álmatlanul vergődnek ágyaikban,
rémisztő gondolatok sokasága kerül felül.
Eme gondolatok alaposan fel tudják kavarni a lelket,
s megrémítik a szívet is, mely szeretetre vágyik,
ám a mai időkben nyugalmat nem lelhet.
Egy esős éjszakán, amikor villámok cikáznak az égen,
s a félelem uralja az elméket, hogy mi történik,
mély érzések és vágyak születnek az éjben.
Nehogy mások döntsék már el, hogy mit érezhetünk,
miről, mit is gondolhatunk, mikről álmodhatunk,
vagy mikor hibázhatunk és mikor tévedhetünk!
Nehogy bárki jobban tudja, hogy mi a jó számunkra,
hadd dönthessük el azt mi, magunk, s mindenkor,
és ne rakjanak igen nehéz terheket a vállunkra!
Ne kényszerítsenek miránk olyat, amit nem akarunk,
mi érezzük a fájdalmunkat, ahogy a gyászunkat is,
s nem vágyunk gépek lenni, emberek maradunk!
Nehogy mások döntsék el, hogy meddig is élhetünk,
nem kell méreg, sem a testünkbe, sem a lelkünkbe,
nekünk a szabadság és a békesség az érdekünk!
Elődeink egykoron életük árán is védték a hazát,
hősiesen küzdöttek érte, s a szabadságért,
meghallgatva a saját népük szavát.
Így ment ez évszázadokon át, harcoltak a honért,
küzdöttek törökkel, tatárral és másokkal is,
és mindig kiálltak a magyar jogért.
Mára kihalt ez a szellemiség, a pénz vált istenné,
s akik túl magasra kerültek bármilyen okból,
hiszik, hogy maguk válnak mindenné.
Elődeink egykoron fel nem adták volna e földet,
manapság más urat szolgálnak a bitangok,
eladva minket, minden hegyet, s völgyet.
A lefogyott Remény egykor remek formában volt,
délceg, erőteljes, segítőkész és szeretni való,
s az egész élete mások biztatásáról szólt.
Mindig ott volt, mikor szüksége volt rá valakinek,
támaszt nyújtott a legnehezebb időkben is,
s rengeteg biztatást adott mindenkinek.
Mostanára azonban meggyengült, kedvetlen lett,
szomorúvá és mélabússá vált, meggyötörtté,
már nem tudja felvidítani semmilyen tett.
A lefogyott Remény a sok rossztól kezdett fogyni,
mára szinte alig maradt belőle csont és bőr,
és hamarosan véglegesen el fog kopni.
Közeleg a tél, a nyugalom és az elmúlás évszaka,
hideg szél suhan a fák, s a bokrok között,
lassan már a nappal is csak éjszaka.
Közeleg a tél, az ősz pazar szépsége visszavonul,
az állatok és a növények többsége lepihen,
s a jó idő, egy időre visszaszorul.
Teliholdas éjjel, amikor a Hold fennen ragyog,
s a csillagok között mosolyogva bandukol,
pihenőre térnek a kicsik, s a nagyok.
Mind álmodnak valami szépről, s valami jóról,
a rejtett vágyaik szárnyra kelnek az éjben,
s gyémántot varázsolnak a friss hóból.
Teliholdas éjjel, az ablakokat belepi a jégvirág,
és miközben békésen alussza álmát a világ.
ízelítőt ad az erejéből a tél, meg a jégvilág,
Egyre több helyen gyúlnak ki az ünnepi fények,
varázslatos hangulatot sugároznak szerte,
s ilyenkor az emberek érzőbb lények.
Érzésekkel telítődik a levegő, a boldogság éled,
esténként még a Hold is szebben ragyog,
és a jóra fogékonyabb minden lélek.
Egyre több helyen készülnek valamiféle szépre,
forralt bor illata száll, mesék születnek,
és éjjelente sokan néznek fel az égre.
Egy kis finom kacsasült, na az aztán igazi étek,
a csodás, ropogós mellehúsa és a combja,
no meg a sült máj, kihagyni azt vétek.
Egy kis finom kacsasült szebbé teheti a napot,
s kicsit kényezteti az ember szívét, lelkét,
főleg, amikor harap belőle egy nagyot.
Mi mindent viszünk a vállainkon, mily terheket,
mennyi reményt, hitet, szeretetet, csalódást,
miközben a sors nekünk ássa a vermeket?
Mi mindent viszünk el majd magunkkal a sírba,
mennyi titkot, vágyat, elképzelést és álmot,
a túlvilági békében, s a jólétben bízva?
