Saját alkotásaim
Olyan csodás világban élünk, amit fel sem fogunk,
melyben mindent szabad, amit megengednek,
s amelyben lassan semmihez sincs jogunk.
Egy világban, melyben tündököl a jóság, a szeretet,
a napok minden perce boldog, sok a vidámság,
és mesékkel kelnek a felnőttek, gyerekek.
Olyan csodás világban élünk, amelyről álmodtunk,
melyben alapvető az öröm, a sok-sok kacagás,
és ennyi meglepetéssel nem is számoltunk.
Mi mindent adnak nekünk, túrót, vajat, sok tejet,
kefirt, tejfölt, joghurtot és pörköltnek valót,
nélkülük a világ sokkal szegényebb lehet.
Mi mindent adnak nekünk ezek a jámbor állatok,
s még mennyit adnának, ha hagynák őket élni,
de nem, le akarják vágni az összes állatot.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,
egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,
és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.
Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,
a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,
a butaságot és a nekünk megásott sírokat.
Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,
és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,
miközben esélyt az életre nem is kapunk.
Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,
szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,
s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.
Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,
elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,
és elvárva a teljes engedelmességet csakis.
Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,
s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,
elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.
Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,
s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,
már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.
Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,
és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,
s nem kell küzdenünk elménk homályával.
Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,
és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,
majd megszégyenülve várni a sötét véget.
A félelem és a hiszékenység igen csodálatos páros,
remekül beleilleszkednek ebbe a mai világba,
ám ténykedésük biz önmagukra is káros.
Jól elvannak, vígan, mosolyogva telnek a napjaik,
sokszor találkoznak barátjukkal, a butasággal,
és sokat buliznak együtt, estétől hajnalig.
A félelem és a hiszékenység kéz a kézben menetel,
engedelmesen bólogatnak mindig, mindenre,
bátorságból viszont egyikük sem remekel.
Az élet nem egy vígjáték, sokkal inkább dráma,
amelyben mindenki eljátssza a szerepét,
sok tapsra és valamiféle csodára várva.
Az élet nem egy vígjáték, s nem vidám kacagás,
rengeteg benne a szomorúság és a bánat,
ám végül mégis győzhet az élni akarás.
Elképzelések és fantáziák teszik színesebbé a létet,
s teszik elfogadhatóbbá a napok szürkeségét,
miközben a lélek annyira vágyja a szépet.
Elképzelések és fantáziák működtetik ezt a világot,
s képesek elhitetni a lehetetlent is, bárkivel,
kóróból varázsolva csoda szép virágot.
A léleknek nincs szüksége a bántásra, a semmire,
a rosszra, a sértegetésekre és a gonoszra,
hiszen azok nem visznek messzire.
Nincs szüksége az ármányra, s az irigységre soha,
ahogyan nincs a hamisságra, aljasságra sem,
mert azok nem vezetnek végül sehova.
A léleknek nincs szüksége hitegetésre, s ámításra,
van viszont szeretetre, boldogságra, örömre,
amelyek őt magát veszik számításba.
Immáron a telefonok bűvöletében élnek oly sokan,
kihalóban van a személyes kapcsolat, érzelem,
és emiatt az értelem is a vesztébe rohan.
Családtagok, barátok ülnek egymás mellett mélán,
egymáshoz csak ritkán szólnak, fejüket lehajtva,
miközben nyomogatják a telefont némán.
Gondolkodniuk felesleges, hisz azt az MI megteszi,
megalapozza a lustaságot, ahogy a kényelmet is,
s így szép lassan kihal mindaz, ami emberi.
Immáron a telefonok bűvöletében vergődik a világ,
eme csapdából az emberiség kimászni képtelen,
sokuknak már csak a képernyőn nyílik virág.
Nem biztos, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő,
sőt, nagy eséllyel már a jelen sem az övé,
hiszen a sors kegyetlen egy cselszövő.
Nem biztos, hogy az élet valós és nem illúzió,
illúzió, amelyben mind szerepet játszunk,
hisz a világ olyan, mint egy filmstúdió.
