Saját alkotásaim
Az emberek önként adják fel az egykori énjüket,
s dalolva mondanak le mindenféle jogukról,
miközben a szemükben ott a rémület.
Annyi teher és megannyi félelem rakódik rájuk,
az eddigi álmaik útban vannak a semmibe,
s újabban csak a biztonság a vágyuk.
Az emberek önként adják fel az életük értelmét,
az önálló gondolkodásukat, szabadságukat,
és mindőjük megszokott kényelmét.
Elég nagy baj az, ha valaki néz, de mégsem lát,
s a szemei hiába is vannak látszólag nyitva,
ha nem ismeri fel sem a füvet, sem a fát.
Elég nagy baj az, ha valaki lekicsinyli az igazat,
mert a tudata egykori lángja csupán pislákol,
és nem fogja fel, hogy a világ egy kirakat.
Elég nagy baj az, hogy emberek idáig jutottak,
s oly mértékben eltompultak az évek során,
hogy immár csak a valótlanra nyitottak.
Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,
akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,
s aki hitvány marad egész élethosszra?
Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,
akinek nem számít más, csakis a haszon,
s aki becsmérli a hazáját is azonmód?
Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,
ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,
s aki a népe ellensége előtt letérdelt?
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Mi marad meg majd rólunk, miután távozunk,
jóként, vagy rosszként emlékeznek-e reánk,
s addig még mi mindenről álmodunk?
Mi marad meg majd rólunk a végtelen időben,
a szavaink, a tetteink, hogy kik is voltunk,
s lesz-e nyomunk, a csillagos jövőben?
Amikor egy bolha pattog, megremeg a világ,
rémülten nézik, ahogy nagyokat ugrik,
és elnémulnak az értelmes viták.
Vacogva szemlélik, amint egyre nő az ereje,
ez pedig még sokkal dölyfösebbé teszi,
és nem érdekli, mi lenne a szerepe.
Vérszemet kapva egy trambulinra vágyódik,
amelyről nagyobbat ugorhat az ég felé,
és ebbe minden lény belerázkódik.
Amikor egy bolha pattog, felharsan a kacaj,
természetesen a háta mögött nevetnek,
látva, most még butább, mint tavaly.
Az igazi jellem ritka, egy drágakőnél is ritkább,
valódi ékesség ebben a jellemtelen világban,
és sokan nem értik meg majd a titkát.
A titka az emberség, a becsület és a tiszta lélek,
az egyenesség, a megbízhatóság, az igazság,
s mindettől a hitványak nagyon félnek.
Az igazi jellem ritka, mert mélyen van, legbelül,
nem kihívóan páváskodik szerte, amerre jár,
és a számára mindig a jóság lesz legfelül.
A növények néma sikolya nem ráz meg senkit,
mivel a fülnek nem hallható és nem zavaró,
így az embereknek ez nem jelent semmit.
Eközben a szerencsétlen növény fél és reszket,
látja, hogy letépik a rokona leveleit, ágait,
s ő eközben végig tehetetlenül szenved.
Amikor pedig rá kerül a sor, hiszi, eljött a vég,
érzi a bántalmazó kezeket, kínzó fájdalmat,
és rettegve könyörög, hagyják élni még.
A növények néma sikolya mindig az is marad,
néma, mely nem rengeti meg eme világot,
e világot, amely a pusztulás felé halad.
Az élet törekvések sora, az elejétől a végéig,
szakadatlan utazás az álmok világa felé,
s a hatása elér egész a lélek mélyéig.
Az élet törekvések sora, az volt és az is lesz,
s mielőtt valaki végleg leteszi a lantját,
emberségéből is bizton példát tesz.
A tökéletesség nem érhető el, de tenni kell érte,
az út igen nehézkes, fárasztó, túl kimerítő,
ám kiderülhet, hogy mégis megérte.
Megérte mert a szerzett tudás nem válik köddé,
minden új tapasztalat tovább edzi a lelket,
és az elme sem marad sekélyes többé.
A tökéletesség nem érhető el, ám remélni lehet,
remélni, hogy az ember ügyesebbé válhat,
és önmagáért még jóval többet tehet.
