Saját alkotásaim
A dőzsölés könnyen megy a mások pénzén,
a mások szenvedése és munkája által,
s mind elszórásra kerül a végén.
A dőzsölés életforma az élősködők javának,
ők soha nem fognak nélkülözni, soha,
hisz mindegyik eltesz magának.
A dőzsölés kiváltság, a senkiháziak sajátja,
akik érdemtelenül feszítenek büszkén,
és akiknek nincs valódi barátja.
A dőzsölés addig tart, amíg a világ ezt tűri,
míg a kihasználtak zöme nem tér észre,
s míg mindet a pokolba nem küldi.
Amikor egy bolha pattog, megremeg a világ,
rémülten nézik, ahogy nagyokat ugrik,
és elnémulnak az értelmes viták.
Vacogva szemlélik, amint egyre nő az ereje,
ez pedig még sokkal dölyfösebbé teszi,
és nem érdekli, mi lenne a szerepe.
Vérszemet kapva egy trambulinra vágyódik,
amelyről nagyobbat ugorhat az ég felé,
és ebbe minden lény belerázkódik.
Amikor egy bolha pattog, felharsan a kacaj,
természetesen a háta mögött nevetnek,
látva, most még butább, mint tavaly.
Létrejött egy pazar, s csodás Rózsabokor,
amelyen a szépség és a nyugalom honol.
Végtelen számú társa közelebb, s távol,
élte saját életét a végtelenségben, bárhol.
Egyszer azonban kialakultak rajta a tetvek,
elárasztották mindenféle mocskos szennyek.
Élősködtek rajta, szívták az életadó „vérét”
miközben gyarapították az elnyomók népét.
Fájt ez a Rózsának, nem érezte jól magát,
s megpróbálta ellátni valamennyiük baját.
Nem nagy sikerrel. Tüskéi nőttek, de hiába,
segélykérő hangja nem jutott távoli világba.
A tetvek eközben szaporodtak irdatlan méretben,
holott tudták, hogy ez a világ véges. Lélekben.
Ám nem törődtek vele, legyen az más gondja!
Ne tömjék magukat? Nekik azt senki ne mondja!
A Rózsa megpróbálta lerázni őket a szélben,
nem ment, már csak egyben bízhatott, a télben.
A tetű népség tudatáig nem jutott el semmi,
ők „csak” a rózsán akartak uralkodni. Ennyi.
A hízott tetvek elfoglalták a levelek nagy részét,
ezzel a levélvégekre szorították népük jó részét.
Elpusztult a csodaszép Rózsa! Nem bírta tovább!
A tetvek is belehaltak, innen nem juthattak odább.
