Virágfalva lakói egykor békében éltek,
változatosan virítottak a dús rét fölött,
mindegyikük boldog volt, s nem féltek,
lágyan hajladozhattak a fűfélék között.
Tulipánok, rózsák, s apró réti virágok,
orgonák, íriszek és jácintok sokasága,
megnyugtatónak látták mind a világot,
valamennyinek megvolt a szobatársa.
Mindőjük örömmel élte meg a napjait,
váltakozva pompáztak népük területén,
szerették fajtársaik kicsinyeit, nagyjait,
s nem esett csorba semelyik becsületén.
Időről időre érte őket a napfény, az eső,
csodásan fejlődtek a természet ölében,
számukra ez a szabadság volt a nyerő,
s népszerűek voltak a rovarok körében.
Ellátták őket sok virágporral, nektárral,
s azok pedig segítették megporzásukat,
nem vetélkedhettek soha becsvággyal,
s Virágfalván meglelték boldogságukat.
Ám az idillnek vége szakadt egy napon,
viharfelhők gyűltek föléjük, s zuhogott,
cipőtalpak taposták népüket, de nagyon,
a talaj alól mérgező kotyvalék zubogott.
Emberi hangok gúnyos vihogása hallott,
s gonosz szavaik kiirtásukról beszéltek,
letépésük meglehetősen gyorsan zajlott,
hisz gyilkosaik csöppet sem henyéltek.
Gyönyörű szirmaikat a sárba taposták,
s ugráltak kis utódaik fejlődő csapatán,
száraikat eltörték, darabokra vagdosták,
növényi vérük folyt ősi földjük talaján.
Virágfalva lakói biza riadtan rettegtek,
látták, hogy kegyetlen végüket akarják,
összefogtak és immáron nem engedtek,
végül aljas eltipróikat végleg elzavarták.
