Saját alkotásaim
Senki nem marad ugyanaz, minden változik,
változik az életkor, változik az egészség,
és mindaz, amiről az ember álmodik.
Változnak a vágyak és változik maga a lét is,
sőt, folyamatosan változnak az érzelmek,
ennek ellenére az élet szenvedés mégis.
Senki nem marad ugyanaz, de nem is teheti,
míg él a józanság, s míg lélegzik a remény,
az értelmet az ostobaság hiába temeti.
Aki nem tapasztalta meg, mi is az a szegénység,
és aki soha nem nélkülözött semmiben sem,
annak nem is jelent semmit a reménység.
Aki nem tapasztalta meg, mit jelent a betegség,
a folyamatos kín, a szenvedés és a fájdalom,
annak nem mond semmit a végtelenség.
Aki nem tapasztalta meg, milyen is nélkülözni,
milyen is éhezni és pár jó falatra vágyakozni,
annak mit sem jelent a szó, könyörögni.
Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen is a hitel,
milyen folyton rettegni és félelemben élni,
annak még a teljes győzelem sem siker.
Aki nem tapasztalta meg, milyen keserves a lét,
és mennyire rossz is esélytelenként küzdeni,
annak ez az élet, egyáltalán nem lehet tét.
Illúzió a nap minden perce, az egész élet,
csupa hamisság és szemfényvesztés,
és ezt érzi minden józan lélek.
Érzik a lelkek azt a mélységes sötétséget,
amely elnyomja a szabadság létezését,
s mely veszélyezteti az emberiséget.
Illúzió a nap minden perce, s maga a lét,
a szeretet és a jóság csupán vágyálom,
nem kevesebb, a megmaradás a tét.
Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,
lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,
és keserűen keresik a vigaszukat.
Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,
s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,
az igaztalannal soha nem vitáznak.
Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,
egyszerűbb megalkudni és engedni,
s inkább örök rettegésben élnek.
Sokan harc nélkül adják fel az életüket,
és lemondanak minden reményről,
így elősegítve a sötét végzetüket.
Mindenki ragyogása meg fog szűnni egyszer,
ez történhet éjszaka, vagy történhet reggel,
ám mindenképp megcsörren a vekker.
A vekker, amely jelzi, hogy itt van az út vége,
már nem kell tovább szenvedni, küzdeni,
és megpihenhet a fáradt lélek végre.
Megpihenhet és az örökkévaló útjára léphet,
az útra, amely végig követi az élet folyóját,
oda, hol a szívekben majd örökké élhet.
Mindenki ragyogása végül egyesül a fénnyel,
és együtt járják a táncot a csillagok között,
megbékélve az összes emberi lénnyel.
Akármerre járok, mindenfelé félelmet látok,
rengeteg akadályt, s oly sok hazugságot,
sokaknak ez az élet nem más, átok.
Bizonytalanság uralja a napokat, s az éjeket,
és amíg a vágyak a végtelenben járnak,
megsemmisítik a valódi tényeket.
Az emberek csak élni akarnak, békességben,
ölelni, szeretni, nevetni, s reménykedni,
majd egyesülni az örök fényességben.
Nem vágynak rosszra, az nem kell senkinek,
a jóról álmodnak és egy élhető világról,
s nem elköteleződni a semminek.
Akármerre járok, érzi a szenvedést a lelkem,
érzi a múltat, a jelent és talán a jövőt is,
e világban nehéz nyugalomra lelnem.
Amíg fájdalmat érzünk, addig biztosan élünk,
szeretünk, vágyakozunk és álmodozunk,
és az utolsó percig, mindig remélünk.
Amíg fájdalmat érzünk, szenvedünk, s félünk,
az idő vasfoga kíméletlenül teszi a dolgát,
s egy hajszálon függ, a törékeny létünk.
Amíg fájdalmat érzünk, emlékezünk a múltra,
boldog pillanatok dobogtatják a szívünk,
ám sajnos nem találunk valós kiútra.
Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,
hogyan kopnak el az érzékszerveink,
és hogy válik semmivé a jövő.
Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,
egykoron biztosak voltunk valamiben,
ma már csak úgy feltételezünk.
Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,
valaha lehoztuk volna a csillagokat is,
és most meg nincs, ami ne fájjon.
Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,
és nemsokára a végtelen felé tartunk,
ahogy minden álmunk, s tettünk.
A nyugati szél összesodorta a mocskot, szemetet,
és elárasztotta velük a falvakat, városokat,
az egész világot, utcákat, s tereket.
Eme szenny belepte a virágos kerteket, parkokat,
bejutott minden élőhelyre, a legkisebb résbe,
s elnyomta a segélykiáltó hangokat.
Fuldoklásra kényszerítette az emberek sokaságát,
akik nem hittek még a saját szemüknek sem,
s így eltűrték a tébolyult rohanását.
A nyugati szél összesodorta a gonoszt, s a rosszat,
az elvetemültséget, a kapzsiságot, az árulást,
a hatalomvágy pedig kitart, élethosszat.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
